Ha Novák Katalin mondja, akkor biztosan úgy is lesz, hogy most a nemzeti büszkeség évtizede következik. Csak azt nem árulta el, pontosan mikortól kell büszkének lennünk, és legfőképpen, hogy mire is. Mivelhogy a Vajdaságban delirált a drága, attól most eltekintek, hogy ez a kor azért jön el, mert a nemzet egyesítésével már végeztek, ugyanis valamit csak kell mondani a bávatagoknak, ha már kivették a naftalinból az ünneplőset. De azért egy kicsit megsértődnék, ha vajdasági magyar volnék, hogy nekem csak egy Novák jut, egy pelenkafelelős, míg a felvidékiekhez meg Kövér járogat, de annyira, hogy a szlovákoknak föláll már a szőr a hátukon a pedellustól.
Visszatérve azonban Novák meghirdetett büszke évtizedére, ami a mai kályhánk, azt kellene tudni, hogy csupán improvizált a drága, vagy ez a hivatalos történelmi irány, mert egyáltalán nem mindegy, magam is úgy alakítom a tudatom. Amikor kölökoromban az énekkarban (vagy karének) erősen harsogtuk, hogy „büszke név az úttörő, viharban edzett drága név, ha hallod a szót úttörő, nevedre százszor büszke légy“, akkor sem dagadt az ember keble, mert büszkének lenni nem úgy megy, hogy, na, legyél már büszke, szorítsad Józsi, míg el nem fehérül a száj is. Büszkének lenni valamire lehet, a semmire lehetetlen, vagy káprázat csupán, délibáb a Hortobágyon.
Hogy Novák Katalin kihirdeti a nemzeti büszkeség évtizedét, attól még ugyanazok a csámpás magyarok maradunk bibircsókkal az orrunkon, nem kellene übermenschet játszani, mert nincs miért. Egyelőre, és amíg Novák Katalin azért mondja, mert ilyen magas hivatalt visel, tehát a NER él és virul, Európában a lator államok közé tartozunk, akik tartják a markukat, de belehugyoznak a zongorába. Koldusok, de ordenáré nagy a pofájuk, trottyos a gatyájuk, mégis divatdiktátoroknak képzelik magukat, és még nem tudom, hányféleképp vagyok képes eufemisztikusan megfogalmazni, milyen porbafingóak vagyunk és agresszíven bunkók. Büszkének lenni erre?
Gusztus dolga, de ha sikerül, akkor az ember átment a fideszista alapvizsgán. Ám, hogy ezt az egészet elhelyezzük a NER téridő kontinuumában, idézzük fel e kedves vezető iránymutatását is, ami szerint az eltelt tíz év a legjobb volt a vérzivataros százból, és máris összeáll a rendszer. Nemzetegyesítés, soha nem volt sikerek és az ebből fakadó dagadó kebel. Voltaképp ezen a ponton körbeér a sztori, a történelem beteljesítette önmagát, Orbán megváltotta a nemzetet, azaz, út nincs már sehová. Fetrengünk csak a büszkeségben, és voltaképp, ha belegondolok, a mostani, több napossá tett augusztus 20., aminek idejére még az oltakozást is leállítják, a permanens happy kezdete lehet.
Mindez csak árnyképek a falon. Vagy történelmi távlatban Caligula végnapjai, és beláthatjuk, hogy Spenglernek van némi igazsága. Tudvalévő volt már tíz éve is, amikor a sikerek kezdődtek, és Lévai Katalin összefoglalta azt, amiben élnek: „Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek… A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról… Mintha másik országban élne.”
Mindezt látva azonban az emberben óhatatlanul fölmerül a dilemma, hogy amikor együtt ülnek és ötletelnek, akkor adnak-e még a látszatra, és eljátsszák-e, hogy éppen az országért akarnak tenni, vagy nyíltszíni, cinikus röhögés keretében licitálnak egymásra, hogy ki tud nagyobb szemétséget kitalálni. Ez az egyik. A másik variáció pedig az a kérdés, mi van, ha már annyira ebben az alternatív valóságban élnek, amit felépítettek, hogy valami abszurd módon elhiszik ezeket? Egyik sem jobb a másiknál, jobban mondva egyik rosszabb, mint a másik, de ezt is rég tudjuk. Amit nem tudunk, hogy mindez meddig mehet büntetlenül és következmények nélkül. Pedig jó volna kiszámolni.
Vélemény, hozzászólás?