A nemzeti Pride évtizede

Ha Novák Katalin mondja, akkor biztosan úgy is lesz, hogy most a nemzeti büszkeség évtizede következik. Csak azt nem árulta el, pontosan mikortól kell büszkének lennünk, és legfőképpen, hogy mire is. Mivelhogy a Vajdaságban delirált a drága, attól most eltekintek, hogy ez a kor azért jön el, mert a nemzet egyesítésével már végeztek, ugyanis valamit csak kell mondani a bávatagoknak, ha már kivették a naftalinból az ünneplőset. De azért egy kicsit megsértődnék, ha vajdasági magyar volnék, hogy nekem csak egy Novák jut, egy pelenkafelelős, míg a felvidékiekhez meg Kövér járogat, de annyira, hogy a szlovákoknak föláll már a szőr a hátukon a pedellustól.

Visszatérve azonban Novák meghirdetett büszke évtizedére, ami a mai kályhánk, azt kellene tudni, hogy csupán improvizált a drága, vagy ez a hivatalos történelmi irány, mert egyáltalán nem mindegy, magam is úgy alakítom a tudatom. Amikor kölökoromban az énekkarban (vagy karének) erősen harsogtuk, hogy „büszke név az úttörő, viharban edzett drága név, ha hallod a szót úttörő, nevedre százszor büszke légy“, akkor sem dagadt az ember keble, mert büszkének lenni nem úgy megy, hogy, na, legyél már büszke, szorítsad Józsi, míg el nem fehérül a száj is. Büszkének lenni valamire lehet, a semmire lehetetlen, vagy káprázat csupán, délibáb a Hortobágyon.

Hogy Novák Katalin kihirdeti a nemzeti büszkeség évtizedét, attól még ugyanazok a csámpás magyarok maradunk bibircsókkal az orrunkon, nem kellene übermenschet játszani, mert nincs miért. Egyelőre, és amíg Novák Katalin azért mondja, mert ilyen magas hivatalt visel, tehát a NER él és virul, Európában a lator államok közé tartozunk, akik tartják a markukat, de belehugyoznak a zongorába. Koldusok, de ordenáré nagy a pofájuk, trottyos a gatyájuk, mégis divatdiktátoroknak képzelik magukat, és még nem tudom, hányféleképp vagyok képes eufemisztikusan megfogalmazni, milyen porbafingóak vagyunk és agresszíven bunkók. Büszkének lenni erre?

Gusztus dolga, de ha sikerül, akkor az ember átment a fideszista alapvizsgán. Ám, hogy ezt az egészet elhelyezzük a NER téridő kontinuumában, idézzük fel e kedves vezető iránymutatását is, ami szerint az eltelt tíz év a legjobb volt a vérzivataros százból, és máris összeáll a rendszer. Nemzetegyesítés, soha nem volt sikerek és az ebből fakadó dagadó kebel. Voltaképp ezen a ponton körbeér a sztori, a történelem beteljesítette önmagát, Orbán megváltotta a nemzetet, azaz, út nincs már sehová. Fetrengünk csak a büszkeségben, és voltaképp, ha belegondolok, a mostani, több napossá tett augusztus 20., aminek idejére még az oltakozást is leállítják, a permanens happy kezdete lehet.

Mindez csak árnyképek a falon. Vagy történelmi távlatban Caligula végnapjai, és beláthatjuk, hogy Spenglernek van némi igazsága. Tudvalévő volt már tíz éve is, amikor a sikerek kezdődtek, és Lévai Katalin összefoglalta azt, amiben élnek: „Aki ma a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek… A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról… Mintha másik országban élne.”

Mindezt látva azonban az emberben óhatatlanul fölmerül a dilemma, hogy amikor együtt ülnek és ötletelnek, akkor adnak-e még a látszatra, és eljátsszák-e, hogy éppen az országért akarnak tenni, vagy nyíltszíni, cinikus röhögés keretében licitálnak egymásra, hogy ki tud nagyobb szemétséget kitalálni. Ez az egyik. A másik variáció pedig az a kérdés, mi van, ha már annyira ebben az alternatív valóságban élnek, amit felépítettek, hogy valami abszurd módon elhiszik ezeket? Egyik sem jobb a másiknál, jobban mondva egyik rosszabb, mint a másik, de ezt is rég tudjuk. Amit nem tudunk, hogy mindez meddig mehet büntetlenül és következmények nélkül. Pedig jó volna kiszámolni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “A nemzeti Pride évtizede
  1. Yeti szerint:

    Jó kép ez a farkával a valóság nyomait elsepregető hírszerkesztő.
    Nem kiszámolni, túlélni lenne jó ezeket(szándékosan nem őket).
    Addig mehet, amíg a focakos bele nem fullad a saját zsírjába.

  2. hj szerint:

    A nemzeti büszkeség évtizede következik??? Ugyan mi után? Az erkölcsi züllés szégyenének évtizede után? Amikor nap mint nap látjuk, tapasztaljuk, ahogy a morális lezüllesztés, az emberségből való kifordítás folytatódik egyre gyorsuló tempóban, akkor mire lehetnénk büszkék? A szarvasagancsos kapura?
    Vajon hány szónak akarják még elvenni a tartalmát?

  3. Jane Doe szerint:

    Mivel nem volt előttem kristálytiszta ez a nemzethy büszkeség – mint kifejezés és mint fogalom -, megpróbáltam a fideszes értelmében vett büszkeség szinonimáit elősorolni: dölyfösség, önhittség, hetykeség, rátartiság, fennhéjázás, hivalkodás, kevélység, gőg…, no, nem folytatom, így is ráismer mindenki a parvenü elitünk képviselőire.
    Gondolom, a fentiekből következik az állandó siker-és győzelmi jelentés is…, mert azt igazán nem lehet rájuk sütni, hogy szerények lennének.
    Legalábbis nem a Karinthy-féle ironikus értelemben: “Mondja, maga mire olyan szerény?” – Karinthy Frigyes.

  4. remete szerint:

    A nemezth egyesítése is az Eu.-nak köszönhető, amint kimászunk vagy kitesznek, megint elválasztanak majd a határok, vámtisztek kutatnak. De Vajdaságból is elmenekültek már a fiatalok, kihalnak az öregek és alig marad ott magyar.

  5. miki1950 szerint:

    Hiszek a józan észben, a rációban. Hiszek az O1G megalkotójában és hiszek az MNB elnök kritikáiban, hiszek a volt orbán -kormány tagokban és hiszek minden kritikusan gondolkodni képes honfitársamban.
    Ha nem hinnék, szar embernek gondolnám magam.
    Ez csak a szolgának születettekkel történhet meg, nem velem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum