Huncut Orbán és színtársulata

Nagy huncut ez az Orbán Viktor és az ő rendszere. Permanensen csak a győzelmek éltetik, ezért mindenre képes, ferdíteni, hazudni, elhallgatni, de ismerjük a sánta kutya legendáját, egyszer úgyis minden kiderül. Huncut Orbán a pénteki szeánszon a Kossuthon nagy hangon bejelentette, hogy ezer alá csökkent a kórházban ápolt covidosok száma, és hallottuk, ahogyan a nyála mindeközben a szájpadlásához klaffan, a felszopó kisasszony pediglen becsurrantott a gyönyöröktől. Átjött a mikrofonon és éteren át a csöpögés. Mindenki benyelte az adatot, még Orbán saját MTI-je is, reggel tele lett az éter meg a szájber hogy hurrá megint, Orbán lekardozta mind a vírusokat.

Ezt a tévképzetet egyébiránt ő is erősíti úgy, hogy szó szerint kimondja, amióta kamusörözött a teraszon. Azóta vannak ezek a diadalok. A vírust már el is felejtette, százezerével szórja szerte a világban a vaccinákat, mert a lélegeztetői már senkinek sem kellenek, súlyos milliókért rohadnak egy raktárban, de így is termelve a pénzt valamelyik cimborának. Ma azonban nem a tolvajlással hanem a hazugságok módszertanával foglalkozunk, a valóság szájunk íze szerinti ábrázolásával Goebbels papa műhelyéből, szinte tankönyvileg. Hogy miért hitte az összes magyari sajtómunkás, ezer alatt van a kórházban ápolt covidosok száma, annak egy furfangos mondat volt az oka.

„Kilencszázkilencvenkilenc beteget ápolnak kórházban lélegeztetés nélkül, és százhuszonegyen vannak lélegeztetőgépen.” Ebből jött elő az ezer alatti diadal, pedig, ha a duci, oder csontos és göcsörtös ujjainkon összeadogatjuk, akkor azt kapjuk, hogy mindösszesen ezeregyszázhúsz beteget ápolnak kórházban, akik közül százhuszonegyen lélegeztetőn vannak. Az egész kaján játszadozás azért volt, hogy százhúsz beteget elsumákoljanak a kórházból, és ki lehessen mondani a bűvöket: ezer alatt. Mintha nem lenne totálisan mindegy Másrészt pedig, ha alaposan értelmezzük ezt az összetett mondatot, akkor fura dologra jutunk.

Azt kapjuk, hogy kilencszázkilencvenkilenc beteg nem lélegzik a kórházban, így ők előbb-utóbb annak rendje és módja szerint megfulladnak. Továbbá az a százhuszonegy, aki lélegeztetőn van, nincs is kórházban. Ebből is kitetszik, fölösleges játszadozni az adatokkal, mert abból csak a kavarodás van. Mennyivel egyszerűbb nyunyó néni módszertana, aki, amikor még megvolt az operatív törzsös magas hivatala, inkább nem mondott semmit, és „jobb szövegeket” kerestetett a beosztottjaival. Akkor sem sikerült, és mint kitetszik, most sem. Nehéz dolog, ha mindig győzni kell az embernek, főleg, ha akkor is, amikor veszít. Akkor a legnehezebb.

Egyszer végre szembe kellene nézni a valósággal, s ahelyett, hogy Gyurcsány szidásával foglalkoznánk testületileg és milliárdokért, meg kellene tanulni a szállóigévé vált mondatot, miszerint elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. És éppen a legfajsúlyosabb tételnél, a halottaknál. Maga huncut Orbán jelentette ki abban az időben, amikor kevés halottja volt, és nem sejtette, mennyi sok lesz, hogy ő a sikert ezek számában méri. Amikor nagyon sok lett belőlük, akkor más győzelmi mutatót talált, hogy a valóságot feledni lehessen. A valóság viszont makacs dolog, az ott van visszavonhatatlanul, és momentán harmincezret mutat. Hogy ennyien haltak meg a vírustól kies hazánkban.

Nem emlegettem volna fel, ha nem jött ki volna épp tegnap – amikor a vázolt módon csökkent ezer alá a kórházban ápoltak száma – a lesújtó adat, hogy világelsők vagyunk a lakosságarányos halálozásban. Az aranyérmet a százezer lakosra jutó háromszáznégy halottal nyertük el, szólnak a fanfárok, hajra Magyarország, hajrá magyarok és jobban teljesít. Ezt az adatot a BBC adta ki, amely forrás szerte a világon a megbízhatóság maga. Mi viszont tudjuk, csak liberális fészek az is, azoknak sem mutatja az utat senki, nem mondják meg, mit mondjanak, s ez ide vezet. Jönnek elő itt a lehangoló dolgokkal, miközben soha ennyien nem házasodtak Magyarországon, mint most.

Mért nem ezekkel az örömökkel foglalkoznak, madárfüttyel és a nyugdíjasok zsebében hagyott milliárdokkal. Rétvárinak ezek csak jelenthetnek. Viszont ezzel az adattal egyszer azért szembe kellene nézni. Mert tudjuk. Tudják a gyászoló családtagok, rokonok, ismerősök, szomszédok és utcabéliek, tudja mindenki. Huncut Orbán is tudja, csak nem akaródzik kimondani, mert elvész a választás, odalesz a hatalom, kő kövön nem marad, leomlanak Jerikó falai. Megkérheti Orbán Nagy Ferencet, hogy dúdolja a fülébe a slágert életének abból a szakaszából, amikor csótány volt és nem patkány. Mert aztán lélegeztetés nélkül ápoljuk a kórházban, amitől meglilul a delikvens feje.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum