Lopósok

Vettem egy instant kávét a boltban, hogy a barlangomban tudjam hajnaltól éjszakáig szlopálni. Sűrűn, mint a petróleum, ahogyan Florentino Ariza szerette. Ezer pénz volt, meg egy kicsi, de a pénztároskisasszony, amikor lecsipogtatta az árát, még különféle lopásgátló-hatástalanító feladatokat végzett rajta, hogy ki tudjam vinni anélkül, ne ordítsa szét az egész környéket a riasztó, és ne vigyen el egyből a zsandárság vagy az ördög. Lenyűgöző ceremónia volt ez a feloldozó rítus, szájtátva álltam, és a boldogságtól fel-, felkiabáltam, akárha Kosztolányi a Logodi utcában. Biztosan akképp.

Mondom a pénztárban viruló sámántündérnek, ha veszek egy kiló húst, az kétszer ennyi talán, azon mégsincs semmiféle óvatossági kellék. Időre robbanó festékpatron, rejtett chip, varázslószerszám vagy dagdugó, a’la AE Bizottság, akiktől tudjuk, hogy ez, mármint a dagdugó sem ér semmit, szó szerint: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. S ha már itt tartunk, a bölcsesség szintén őtőlük, hogy „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”. S éppen így éreztem a boltban, ahogyan szétmálló testem ereszti a levét, mert nagy a hőség. De ez mindegy is talán.

Azt feleli nékem a cserfes pénztároskisasszony, hogy az igaz, mármint, hogy a hús drágább jószág a kávénál, de – emelte fel intőn és tanárosan ekkor az ujját – a lopósok azt nem viszik oly előszeretettel, mint a kávét. Így oldotta fel a talányt, és taszított egyszersmind engemet a kétségek, gondolkodás, tépelődés és a világ megfejthetetlensége érzésének iszamos mocsarába – ha látjuk a képet, amit a költő csámpásan megalkotott –, hogy akkor reggel volt, most meg a következő hajnal, és azóta is ezen morfondírozok. Csakis nem ikes ragozással, hogy toporzékoljanak a boldogtalanok és egyszerűek.

Mert ugyanis az el sem képzelhető, hogy ennek mennyi sok folyománya van, amelyek közül azokat – nyelvi, szociológiai, politológiai és biológiai, de akár a tébolykutatást is ide vehetjük –, melyekhez felérek ágaskodva az én elmémben, megpróbálom most kifejteni. Úgyannyira mellbe taszajtott engemet ugyanis ez az élmény, történés vagy döbbenet. Pedig csak egy pillanat volt az egész, de benne volt a múlt, jelen, jövendő életünk és elkövetkező pusztulásunk is ógörög tragikus karral együtt, amely elsirat aztán de nagyon. Iszom egy korty lopástalanított kávét, így folytatom.

A szó, a hangalak, miszerint lopósok, ez többrendbéli jelentésű. Hogy mért nem tolvajok. Remélem érezzük a hangsorban, hogy míg a tolvaj lehet egyszeri alkalom a bűnben, elbotlás mintegy, ezzel szemben a lopós életvitelt mutat, olyan hajlamot, amely a génben leledzik vagy abba költözött sűrű gyakorlás által és fáradalmaival. A lopósnak az arcára van írva a bűne, sunyi, mindig üldözötten körülnéző, neki enyves a keze, míg a tolvajé még mosható rózsaszín. Ugyanakkor a lopósnak bélyegzésben benne van az elnéző megbocsátás, ha nem is helyesen, sőt, egészen helytelenül.

Ha például a NER lovagjait, oder lovagináit lopósnak tituláljuk, azzal arra utalunk, hogy ez náluk életvitelszerű, a génjeikbe ivódott cselekvésforma, ugyanakkor a pénztároskisasszony megfigyelései szerint ők a kávéra utaznak, s nem a kincseket érő húsra, holott tudjuk, ez nem igaz. Ők tolvaj banda, ha bolti megközelítésben ebben ellentmondás is mutatkozik, akkor is. Sőt, ha lopósok, akkor metaforánkban nem hogy lopásgátlót iktatna ki a mi sámántündérünk, hanem egyenest a zsebükbe gyömné azt a nyüves kávét, sőt, három üveggel. Mert az élet igazságtalan és rosszul berendezett valami.

Nem tudjuk igazán, micsoda. Atomok és molekulák, illatok és sóhajok, valamint más körökben egymásra lépő talpak. A köznapi életben nem értjük, a lopósok mért a kávét viszik, s nem a húst, mert míg az egyik lételem, a másik csak eleme a létnek. Tudjuk, a kakaóscsiga elvitele felett a közember hajlamos jóváhagyólag elnézni, mert élni kell. Ez a ferenci lélek azonban több molekulahalmazban elburjánozott, és azt is csak bávatagon nézi, ha kilopják a szemét. És ez, bár szociológiailag érthető – atyuska ad krumplit –, lételméletileg nehezen magyarázható, sőt, keresztényi szempontból is bajos.

A tízparancsolat, amely Kásler óta gyógyerejű, ezt nem nézi jó szemmel. Mi több, tiltja is egészen, hívei mégis megengedőek, főleg, ha atyájuk lopja ki a szemüket, és nem, hogy levágnák annak kezét, mint a tűzijátékos király javasolja, hanem örülnek neki a hülyéi. De most már ez is teljesen mindegy, mivelhogy minden számít és semmi sem használ, vagy másképpen J. A. két hexameterje a tisztességről és kiterítésről, úgy is, mint a lét dadogása. Láthatjuk hát, Buddhában testvéreim, hogy az élet nem habostorta, főleg, ha cserfes pénztároskisasszonyok világítanak rá közkeletű fogalmak mineműségére.

A megvilágosodott, mint tudjuk, a vágyakról, azok kielégüléséről, és új életre keléséről vallott utolérhetetlen nézeteket, de, hogy idáig eljusson, elég volt néki napi egy marék rizs, amit jószándékú emberektől kapott. Az ő nézőpontjából tehát mindenféle milliárdok, amiket a lopósok zsebre tesznek, érdektelenek, mi azonban nem vagyunk szentek. S amikor a hátszín vére kicsorog a kabátjuk alól, a pénztároskisasszony is észbe kap, és azt mondja: aha. S még egyszer: aha. Olyan lesz ez akkor, mint a világ romlottságára való őszinte rácsodálkozás.