Lopósok

Vettem egy instant kávét a boltban, hogy a barlangomban tudjam hajnaltól éjszakáig szlopálni. Sűrűn, mint a petróleum, ahogyan Florentino Ariza szerette. Ezer pénz volt, meg egy kicsi, de a pénztároskisasszony, amikor lecsipogtatta az árát, még különféle lopásgátló-hatástalanító feladatokat végzett rajta, hogy ki tudjam vinni anélkül, ne ordítsa szét az egész környéket a riasztó, és ne vigyen el egyből a zsandárság vagy az ördög. Lenyűgöző ceremónia volt ez a feloldozó rítus, szájtátva álltam, és a boldogságtól fel-, felkiabáltam, akárha Kosztolányi a Logodi utcában. Biztosan akképp.

Mondom a pénztárban viruló sámántündérnek, ha veszek egy kiló húst, az kétszer ennyi talán, azon mégsincs semmiféle óvatossági kellék. Időre robbanó festékpatron, rejtett chip, varázslószerszám vagy dagdugó, a’la AE Bizottság, akiktől tudjuk, hogy ez, mármint a dagdugó sem ér semmit, szó szerint: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. S ha már itt tartunk, a bölcsesség szintén őtőlük, hogy „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”. S éppen így éreztem a boltban, ahogyan szétmálló testem ereszti a levét, mert nagy a hőség. De ez mindegy is talán.

Azt feleli nékem a cserfes pénztároskisasszony, hogy az igaz, mármint, hogy a hús drágább jószág a kávénál, de – emelte fel intőn és tanárosan ekkor az ujját – a lopósok azt nem viszik oly előszeretettel, mint a kávét. Így oldotta fel a talányt, és taszított egyszersmind engemet a kétségek, gondolkodás, tépelődés és a világ megfejthetetlensége érzésének iszamos mocsarába – ha látjuk a képet, amit a költő csámpásan megalkotott –, hogy akkor reggel volt, most meg a következő hajnal, és azóta is ezen morfondírozok. Csakis nem ikes ragozással, hogy toporzékoljanak a boldogtalanok és egyszerűek.

Mert ugyanis az el sem képzelhető, hogy ennek mennyi sok folyománya van, amelyek közül azokat – nyelvi, szociológiai, politológiai és biológiai, de akár a tébolykutatást is ide vehetjük –, melyekhez felérek ágaskodva az én elmémben, megpróbálom most kifejteni. Úgyannyira mellbe taszajtott engemet ugyanis ez az élmény, történés vagy döbbenet. Pedig csak egy pillanat volt az egész, de benne volt a múlt, jelen, jövendő életünk és elkövetkező pusztulásunk is ógörög tragikus karral együtt, amely elsirat aztán de nagyon. Iszom egy korty lopástalanított kávét, így folytatom.

A szó, a hangalak, miszerint lopósok, ez többrendbéli jelentésű. Hogy mért nem tolvajok. Remélem érezzük a hangsorban, hogy míg a tolvaj lehet egyszeri alkalom a bűnben, elbotlás mintegy, ezzel szemben a lopós életvitelt mutat, olyan hajlamot, amely a génben leledzik vagy abba költözött sűrű gyakorlás által és fáradalmaival. A lopósnak az arcára van írva a bűne, sunyi, mindig üldözötten körülnéző, neki enyves a keze, míg a tolvajé még mosható rózsaszín. Ugyanakkor a lopósnak bélyegzésben benne van az elnéző megbocsátás, ha nem is helyesen, sőt, egészen helytelenül.

Ha például a NER lovagjait, oder lovagináit lopósnak tituláljuk, azzal arra utalunk, hogy ez náluk életvitelszerű, a génjeikbe ivódott cselekvésforma, ugyanakkor a pénztároskisasszony megfigyelései szerint ők a kávéra utaznak, s nem a kincseket érő húsra, holott tudjuk, ez nem igaz. Ők tolvaj banda, ha bolti megközelítésben ebben ellentmondás is mutatkozik, akkor is. Sőt, ha lopósok, akkor metaforánkban nem hogy lopásgátlót iktatna ki a mi sámántündérünk, hanem egyenest a zsebükbe gyömné azt a nyüves kávét, sőt, három üveggel. Mert az élet igazságtalan és rosszul berendezett valami.

Nem tudjuk igazán, micsoda. Atomok és molekulák, illatok és sóhajok, valamint más körökben egymásra lépő talpak. A köznapi életben nem értjük, a lopósok mért a kávét viszik, s nem a húst, mert míg az egyik lételem, a másik csak eleme a létnek. Tudjuk, a kakaóscsiga elvitele felett a közember hajlamos jóváhagyólag elnézni, mert élni kell. Ez a ferenci lélek azonban több molekulahalmazban elburjánozott, és azt is csak bávatagon nézi, ha kilopják a szemét. És ez, bár szociológiailag érthető – atyuska ad krumplit –, lételméletileg nehezen magyarázható, sőt, keresztényi szempontból is bajos.

A tízparancsolat, amely Kásler óta gyógyerejű, ezt nem nézi jó szemmel. Mi több, tiltja is egészen, hívei mégis megengedőek, főleg, ha atyájuk lopja ki a szemüket, és nem, hogy levágnák annak kezét, mint a tűzijátékos király javasolja, hanem örülnek neki a hülyéi. De most már ez is teljesen mindegy, mivelhogy minden számít és semmi sem használ, vagy másképpen J. A. két hexameterje a tisztességről és kiterítésről, úgy is, mint a lét dadogása. Láthatjuk hát, Buddhában testvéreim, hogy az élet nem habostorta, főleg, ha cserfes pénztároskisasszonyok világítanak rá közkeletű fogalmak mineműségére.

A megvilágosodott, mint tudjuk, a vágyakról, azok kielégüléséről, és új életre keléséről vallott utolérhetetlen nézeteket, de, hogy idáig eljusson, elég volt néki napi egy marék rizs, amit jószándékú emberektől kapott. Az ő nézőpontjából tehát mindenféle milliárdok, amiket a lopósok zsebre tesznek, érdektelenek, mi azonban nem vagyunk szentek. S amikor a hátszín vére kicsorog a kabátjuk alól, a pénztároskisasszony is észbe kap, és azt mondja: aha. S még egyszer: aha. Olyan lesz ez akkor, mint a világ romlottságára való őszinte rácsodálkozás.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Lopósok
  1. Yeti szerint:

    Emlékszem, a degeneráltak vezére – aha.
    A megsötétedett nyilván fordítva van, nem elég napi pár milliárd sem.

  2. kovács_ügynök szerint:

    “Ha például a NER lovagjait, oder lovagináit lopósnak tituláljuk, azzal arra utalunk, hogy ez náluk életvitelszerű, a génjeikbe ivódott cselekvésforma”

    Poltosan! Nem is tudod mennyire a lényegre tapintottál!

    Különben, egyszerű a magyarázat. A húst nehéz elrejteni, utána értékesíteni. Meg biztos nem találkoztál még zsebekkel kipreparált bő szoknyával se.
    Kár, hogy a közpénzre nem lehet csipogót rakni. Olyat ami nemcsak jelez ha lopják, hanem egyben kiszabja a büntetést és bevágja a kóterba az enyveskezű megélhetési prolitikust, vagy a haverjait. Külön, a magyar viszonyokra. Mert ilyen tőlünk nyugatabbra szerintem már létezik. Úgy hívják demokrácia, és hatalmi ágak szétválasztása. Itt ami nincs lebetonozva azt el is lopják. De, mostanában már ez sem teljesen igaz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!