Megébredtem a világossal, és mondok, na, Kázmér immár negyedike van, tehát tegnap, úgymint harmadikán eljutottál a csúcsra, pláne óvszer nélkül, ami felelőtlenség. De hát nem is csúcs ez, mint tudható, hanem kies fennsík, elterülő jól végzett munka, ormok egymás hegyén, hátán, már csak egy ugrás innen a menyeknek országa, amelynek kapuja a pokoléval határos. És Isten olykor játékosan föl is cseréli a kettőt, hogy a delikvens pofára essen, rigófüttyöt vár, aztán kénköves bűzt kap a képibe az angyalördög és istensátánoktól. Szóval szar ügy ez a megboldogulás, másképpen elszenderülés vagy jobblét.
Megyek is a világossal nemzeti dohányért nemzeti boltba azon tűnődve, hogy én, aki közkeletűleg és Kövér elvtárs Brehmje alapján nem vagyok része a nemzetnek, milyen elbánást kaphatok a nemzeti boltban, mivel ezek szerint nem vagyunk kompatibilisek. Ahogyan elborítja a nemzet az anyaföldet, ellepi mintegy ponyvaként, melegítve a nemzettestet jóindulatúlag, mi, akik kilógunk, látjuk ám, hogy a kedves vezető megint csurig töltötte jótéteménnyel a nemzetet. Kék plakátok mutatják újfent az adományokat a járvány okán, hogy mind megmenekülünk, vagy pediglen nem. Itt-ott még régi kék ragasztványok is látszanak, foszlányok, hogy ne nevessen a végén.
Kilógnak ezek a cafatok a jótétemények alól, hogy ne nevessen, jogunk van tudni, ha Magyarországra jössz, ilyenek vannak a jótétemények alatt, tíz év heroikus küzdelme érettünk, de leginkább az agyunkért. Hogy a Sziszi bográcsolhasson belőle velőspacalt, amit aztán két pofára töm be a kedves vezető, falja föl az agyunkat nekünk, eszi meg az életünket teljesen. Mondok, Kázmér, azért próbáld meg azt a nemzeti boltot, hogy idegenszívűként is adnak staubot talán, és kiírva, hogy kizárólag maszk, a nemzeti boltos meg anélkül vigyorog. Teheti, ő nemzeti, engemet meg szerencsére takar a maszk, elfödi a liberális pofámat, a kommunista fogaimat, álruhás herceg vagyok.
Itt, az ormokon olyan kihalt az utca, akár a Mars, a népek függöny mögül nézik a vírust, a kórházakban ezredesek osztják a nyugtatót és a klozettpapírt, tábornokok ügyelik a vízcsapokat, ehetsz fagyit, de csak maszkban, ami naponta jön a légihídon. Egy futsalos jelenti be reggel, délben meg este, hogy aktuálisan hány millió érkezett, ráírva a dobozára, hogy használhatatlan. Jönnek a légihídon a selejtes tesztek, de csak a krónikus vének halnak meg, míg azonban a féllábúak és halálra ítéltek a kihalt utcában vonszolódnak, Kásler pedig dobol a koszos ujjaival az üres kórházi ágyakon, s mondom, mindezt az ormokon.
A királyi tévében annyira az ormon vannak, hogy arról folyik diskurzus rózsaszín és babaszagú díszletek között, hogyan fogyjunk le nyaralás után, ha túlzabáltuk magunkat velőspacalból Mészáros üres szállodájában. Mert a portást kirúgta, a szobalányt kirúgta, a londinert kirúgta, a pénzt meg zsebre rakta. Mondok aztán, Kázmér, cseszmeg, a csúcsok nem is ránk volt értendő, hogy megmenekül a szaros életünk most már, hanem a parlamenti pörformansz volt az, amelyen írásba foglalták, csak ők vannak, ami volt, az nem történt meg, velük kelt föl a nap kizárólag, viszont nekik is süt, a madár nekik fütyöl, a szüzek nekik bimbóznak csakis.
Így értve meg és fogva fel, hová is jutottunk, ahová juttattattak minket, oda, ahova, és ránézvést, hát ez nem a lehetők legjobbika, még csak a kanyarban sincs, ellenben nemzeti. Máma a hajnalon hallgattak a madarak is, holott olyan ordítást szoktak csapni, mint egy homokozó óvodáscsoport. De akkora csönd volt máma, mint egy ravatalozóban, mielőtt a kántor rázendít a közkedvelt slágerre, hogy aszondja, körülvett a fájdalom, a síromhoz értem, és ekkor lépnek be a fúvósok meg a basszus, a kedves halott pedig, aki eddig heverészett kiterítve, elordítja magát, hogy rásztáfári és rázza a farháttól nagyra nőtt seggét itt, az ormokon. Bassza meg.
Vélemény, hozzászólás?