Csak mesélek.
Ez a történet annyira magyar, hogy el kell mondanom. Már hősidőknek is nevezhetném, amikor Velencei Renáta – az amúgy vér fideszes szombathelyi tévéigazgató – kiírt egy szavazást a szerkesztőségen belül, hogy aszondja, ki az év riportere az akolban. (Közbevetés: és milyen jól tudott velem, komcsival együtt dolgozni.) Oszt én lettem, az a manus, aki amúgy folyton basztatta Orbán miatt, de ő mindig kikerülte a konfrontációt, mondván: de olyan okos. Meghagytam ebbéli álmaiban, de azért tudtunk együtt ténykedni olyannyira, hogy e szavazás eredménye jutalmaképp elküldött egy hét spanyolországi túrára egy operatőrrel (Vörös András a drága), azzal a kikötéssel, hogy azért alkossunk valamit. Mi ezt meg is tettük, de ez egy tök más történet, úgyhogy nem erről regélek, hanem az útról. Spenglert vittem magammal a huszonnégy órás buszos ájulatra, a Nyugat alkonyát, és amíg a többiek belefeledkeztek az utazás kábulatába, én meg ebbe a manusba, aki kiforgatta belőlem az időt, és rájöttem, hogy mindannyian Spenglerek leszünk.
Manapság hitleristának állítják be Oswaldot, ami nagy hiba. A Nyugat alkonya első kötete 1918 április 20-án jelent meg, néhány hónappal Németország katonai összeomlása előtt. A második kötetet 1922 májusában publikálta. Az 1919-1924 közötti időszak csúcspont Spengler életében. Előadássorozatokat tartott, a konzervatív forradalom elméletének egyik jelentős teoretikusa volt, de már 1924-ben született írásaiban elhatárolódott a szélsőjobboldaltól, megszólalt benne a nácizmust elitista-etatista szintről elutasító konzervatív gondolkodó. Ő a hatalom államközpontú formáját tartotta fontosnak, de elutasította azt, hogy ezt a hatalmat egyetlen mozgalom vagy párt sajátítsa ki. Nem is kerülhette el a sorsát. 1933. december 5-én sajtóközlemény jelent meg a következő szöveggel: „A Spenglerről szóló vita továbbfolytatása nemkívánatos. A kormányzatnak az a kérése, hogy erről az emberről egyáltalán ne vegyenek tudomást”. Baeumler 1934 januárjában három rádióelőadást tartott a következő címmel: „Oswald Spengler vége a nemzetiszocializmus kezdete”. Ezek a legtágabb nyilvánossághoz szóló előadások jelentették a Spengler ellen folytatott kampány csúcspontját. Spengler marginalizálódott, ezután vészjósló csend vette körül. Gregor Strassert 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler parancsára likvidálták. Közvetlenül ezután Spengler is megsemmisítette azokat az őt terhelő dokumentumokat, melyeket a nemzetiszocializmus Adolf Hitler által képviselt szárnya veszélyesnek minősíthetett.
Ez jutott eszembe, amikor a mai Magyarországról gondolkodtam épp. Orbán a Nyugat alkonyáról ábrándozik, és onnan kapja a pofonokat is, hála Istennek. (Ha már innen, saját kútfőből nem igazán megy.) A New York Times nevezetű bulvárlap óvja a világot az Orbán Viktor nevezetű csapástól, azt mondva, hogy veszélyes a manus. Demokráciára, sajtószabadságra, amúgy egész Európára. Ezt már a CÖF Obamához intézett levele után tette, szarva a menetelőkre, meg ál-rinyálásukra. Az orgánum teszi a dolgát, ami itthon egyre nehezebb, és azt a tételt bizonyítja minden egyes mostanság felröppenő hír, hogy spenglerek leszünk, ha ez így megy tovább, de azért ki kéne tartani, mivelhogy Hitleráj néz ki nekünk. A Blikk újságírója megtudta, hogy a kurvanagyszínész Oszter Sándor hóttmákon vezetett, megírta. A rendőrség seperc alatt nekilátott vegzálni az újságírót, hogy kitől jött az infó, telefonját elvették, egyebek. A részletekről tessenek ne közszolgálati médiumból tájékozódni. A NOL közölt egy parádés fotót, amelyen egy munkást két másik tart a bokájánál fogva dolgozási céllal a már kétszer átadott, de még el nem készült Várkert Bazárnál. A történet most épp arra hegyeződik, hogy a fotós a hibás. Az Ökotárs Alapítványt lerohanták a rendőrök, vezetőjét elvitték norvég-ügyek miatt. Tájékozódni szintén „más” forrásokból érdemes.
De azért néha buknak, ha lassú a dolog, mégis érdemes kivárni. Európa azért még létezik ott rajtunk kívül. Elutasította az Emberi Jogok Európai Bírósága a magyar kormány fellebbezését a magyar egyházügyi törvényt elmarasztaló április 8-i ítélete ellen. A strasbourgi testület honlapján hozta nyilvánosságra, hogy törvényerőre emelkedett az elsőfokú ítélet. Korábban kilenc kisegyház fordult a bírósághoz panasszal, hogy sérült a gyülekezési és egyesülési szabadságuk azáltal, hogy az új egyházjogi törvény megfosztotta őket egyházi státuszuktól. Az elsőfokú ítélet azt is kimondta, hogy az egyházaknak kártérítés jár, de ennek mértékéről a kormánynak és a panaszosoknak kell megegyezniük az ítélet véglegessé válása után. A strasbourgi bíróság áprilisi ítélete szerint a magyar állam nem tudta megfelelően bizonyítani, hogy ne lett volna kevésbé drasztikus megoldás arra, hogy a bizniszegyházakat kirostálja. Emellett a bírák szerint nem összeegyeztethető az állammal szemben támasztott vallási semlegesség követelményével, hogy a vallási közösségeknek a parlamenttől kell kérniük, hogy újra egyházi státust kaphassanak, és objektív indok nélkül más megítélés alá esnek az anyagi juttatások tekintetében, mint a bejegyzett egyházak.
Nos tehát. Úgy tűnik, hogy a vén Európában mégis bízhatunk, csak sajna ki kell várni. Olyfelé megyünk, mint 1938-ban a Müncheni Egyezménnyel, amikor Európa szenilisei éljenezték a megnyert békét, és egy év múlva ámulva nézték, amint háborúba ájul a világ. Ez csak virágos hasonlat volt, de kábé itt tartunk kicsiben.
Vélemény, hozzászólás?