Barcelona felé félúton

Csak mesélek.

Ez a történet annyira magyar, hogy el kell mondanom. Már hősidőknek is nevezhetném, amikor Velencei Renáta – az amúgy vér fideszes szombathelyi tévéigazgató – kiírt egy szavazást a szerkesztőségen belül, hogy aszondja, ki az év riportere az akolban. (Közbevetés: és milyen jól tudott velem, komcsival együtt dolgozni.) Oszt én lettem, az a manus, aki amúgy folyton basztatta Orbán miatt, de ő mindig kikerülte a konfrontációt, mondván: de olyan okos. Meghagytam ebbéli álmaiban, de azért tudtunk együtt ténykedni olyannyira, hogy e szavazás eredménye jutalmaképp elküldött egy hét spanyolországi túrára egy operatőrrel (Vörös András a drága), azzal a kikötéssel, hogy azért alkossunk valamit. Mi ezt meg is tettük, de ez egy tök más történet, úgyhogy nem erről regélek, hanem az útról. Spenglert vittem magammal a huszonnégy órás buszos ájulatra, a Nyugat alkonyát, és amíg a többiek belefeledkeztek az utazás kábulatába, én meg ebbe a manusba, aki kiforgatta belőlem az időt, és rájöttem, hogy mindannyian Spenglerek leszünk.

180px-Oswald_Spengler_2

Manapság hitleristának állítják be Oswaldot, ami nagy hiba. A Nyugat alkonya első kötete 1918 április 20-án jelent meg, néhány hónappal Németország katonai összeomlása előtt. A második kötetet 1922 májusában publikálta. Az 1919-1924 közötti időszak csúcspont Spengler életében. Előadássorozatokat tartott, a konzervatív forradalom elméletének egyik jelentős teoretikusa volt, de már 1924-ben született írásaiban elhatárolódott a szélsőjobboldaltól, megszólalt benne a nácizmust elitista-etatista szintről elutasító konzervatív gondolkodó. Ő a hatalom államközpontú formáját tartotta fontosnak, de elutasította azt, hogy ezt a hatalmat egyetlen mozgalom vagy párt sajátítsa ki. Nem is kerülhette el a sorsát. 1933. december 5-én sajtóközlemény jelent meg a következő szöveggel: „A Spenglerről szóló vita továbbfolytatása nemkívánatos. A kormányzatnak az a kérése, hogy erről az emberről egyáltalán ne vegyenek tudomást”. Baeumler 1934 januárjában három rádióelőadást tartott a következő címmel: „Oswald Spengler vége a nemzetiszocializmus kezdete”. Ezek a legtágabb nyilvánossághoz szóló előadások jelentették a Spengler ellen folytatott kampány csúcspontját. Spengler marginalizálódott, ezután vészjósló csend vette körül. Gregor Strassert 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler parancsára likvidálták. Közvetlenül ezután Spengler is megsemmisítette azokat az őt terhelő dokumentumokat, melyeket a nemzetiszocializmus Adolf Hitler által képviselt szárnya veszélyesnek minősíthetett.

Ez jutott eszembe, amikor a mai Magyarországról gondolkodtam épp. Orbán a Nyugat alkonyáról ábrándozik, és onnan kapja a pofonokat is, hála Istennek. (Ha már innen, saját kútfőből nem igazán megy.) A New York Times nevezetű bulvárlap óvja a világot az Orbán Viktor nevezetű csapástól, azt mondva, hogy veszélyes a manus. Demokráciára, sajtószabadságra, amúgy egész Európára. Ezt már a CÖF Obamához intézett levele után tette, szarva a menetelőkre, meg ál-rinyálásukra. Az orgánum teszi a dolgát, ami itthon egyre nehezebb, és azt a tételt bizonyítja minden egyes mostanság felröppenő hír, hogy spenglerek leszünk, ha ez így megy tovább, de azért ki kéne tartani, mivelhogy Hitleráj néz ki nekünk. A Blikk újságírója megtudta, hogy a kurvanagyszínész Oszter Sándor hóttmákon vezetett, megírta. A rendőrség seperc alatt nekilátott vegzálni az újságírót, hogy kitől jött az infó, telefonját elvették, egyebek. A részletekről tessenek ne közszolgálati médiumból tájékozódni. A NOL közölt egy parádés fotót, amelyen egy munkást két másik tart a bokájánál fogva dolgozási céllal a már kétszer átadott, de még el nem készült Várkert Bazárnál. A történet most épp arra hegyeződik, hogy a fotós a hibás. Az Ökotárs Alapítványt lerohanták a rendőrök, vezetőjét elvitték norvég-ügyek miatt. Tájékozódni szintén „más” forrásokból érdemes.

_TEK2901_reloaded

De azért néha buknak, ha lassú a dolog, mégis érdemes kivárni. Európa azért még létezik ott rajtunk kívül. Elutasította az Emberi Jogok Európai Bírósága a magyar kormány fellebbezését a magyar egyházügyi törvényt elmarasztaló április 8-i ítélete ellen. A strasbourgi testület honlapján hozta nyilvánosságra, hogy törvényerőre emelkedett az elsőfokú ítélet. Korábban kilenc kisegyház fordult a bírósághoz panasszal, hogy sérült a gyülekezési és egyesülési szabadságuk azáltal, hogy az új egyházjogi törvény megfosztotta őket egyházi státuszuktól. Az elsőfokú ítélet azt is kimondta, hogy az egyházaknak kártérítés jár, de ennek mértékéről a kormánynak és a panaszosoknak kell megegyezniük az ítélet véglegessé válása után. A strasbourgi bíróság áprilisi ítélete szerint a magyar állam nem tudta megfelelően bizonyítani, hogy ne lett volna kevésbé drasztikus megoldás arra, hogy a bizniszegyházakat kirostálja. Emellett a bírák szerint nem összeegyeztethető az állammal szemben támasztott vallási semlegesség követelményével, hogy a vallási közösségeknek a parlamenttől kell kérniük, hogy újra egyházi státust kaphassanak, és objektív indok nélkül más megítélés alá esnek az anyagi juttatások tekintetében, mint a bejegyzett egyházak.

Nos tehát. Úgy tűnik, hogy a vén Európában mégis bízhatunk, csak sajna ki kell várni. Olyfelé megyünk, mint 1938-ban a Müncheni Egyezménnyel, amikor Európa szenilisei éljenezték a megnyert békét, és egy év múlva ámulva nézték, amint háborúba ájul a világ. Ez csak virágos hasonlat volt, de kábé itt tartunk kicsiben.

09howard-master495

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!