Matolcsy bankjának közlése nyomán az új esztendőben arra kellett rájönnöm fájdalmasan, hogy különleges állatfajta vagyok, aki kilóg a tornasorból. Ha átlagos organizmus volnék, akkor háztartásomban itt, a szuterénban tízmilliós fölhalmozásom lenne bankbetétben, de, hogy a mindennapi parizer se okozzon túl nagy fejtörést, nyolcszázötvenezer forintom lapulna a dunyhában ropogós bankók formájában, emellett néhány tízezer forintnyi valuta is sunnyogna a párnacihában, miheztartás végett.
Ilyen jelentéseket kap a kormány és az állampárt apparátusa, hogy így néz ki az átlagos alattvaló. Éppen ezért semmi kivetni való nincsen már abban, ha hülyén hangzó szlogenekkel – minthogy: „Magyarország jobban teljesít”, illetve: „Magyarország erősödik” – szórakoztatja a nagyérdeműt, de elsősorban saját magát. Ha ezek a kondíciók jellemzik az átlagmagyart, törvényszerű a permanens győzelmi jelentés. Rémületem tehát jogos, ezt magad is beláthatod nyájas olvasó. Az átlagtól eltérőnek mindig szar a sorsa, őt gúnyolja mindenki, különcnek lenni nem jó tehát.
S mivelhogy épp ezért az ember gyereke nyüszög, hogy átlagos lehessen, főleg, ha akkor olyan jól megy a sora, mint ahogyan azt a pártközpontban vélelmezik – negyvenhétből fényesen, ugye -, kutató körútra indultam először is a nyamvadt szobámban, ámde meglehetős hendikeppel. Lévén, dunyhám az nincsen, mert nem vagyok Holle anyó, ami viszont a nagyobbik baj, hogy a párnámnak sincsen cihája. A pokrócomat meg hiába ráztam, mint a rumbatököt, egy madárlátta bankó, se egy rohadt takaréklevél nem hullott ki belőle, és én ezen meg sem lepődtem igazán, mert erősen sejtettem, hogy így lesz.
Söprögettem aztán, ami nyomán porcicák gyűltek, és egy ötforintos valahonnan a sarokból, ami kincs odakerüléséről nem volt érdemleges információm. Szétnéztem tehát a házban, hogy átlagmagyart találjak, de jól elbújt az összes, se a Józsi, se a Tóni, se a Tomi, se a Pista nem látszott boldog átlagosnak, mindahány különcnek bizonyult, bármiféle fölös bankók nélkül. Így, miután kiderült, hogy ez egy varázsház lehet mézeskalácsból, mert semmi olyan nem mutatkozott benne, ami Matolcsy szerint az országra jellemző, ezért úgy döntöttem, kutatásaimat kiterjesztem az utca szintjére, és módszeressé teszem.
Eleddig hajnalonta a boltban csak végigszáguldottam – már ahogy tőlem telt -, most viszont tejesflakonok mögé rejtőzve tanulmányoztam honfitársaimat, akik jobban teljesítenek, vagy erősödnek, de egyik sem tűnt átlagosnak a nyűtt ruhájával, a reszkető fejével, meg a farhátjával a táskájában. Így döbbentem rá, hogy az expedíciót szélesebb alapokra kell helyezni, szerte kell nézni, meglelni a hont a hazában. Hosszú vándorútra indultam hát, benéztem négymillió magyarhoz, akik annyira nem voltak átlagosak, hogy éppen szegénynek bizonyultak, és még mennyire különc volt az a pár százezer, aki úri passzióból éhezett, hogy ne kelljen az egyentömegben elvegyülnie.
Fölkaptam hát varázsszőnyegemre, és huss, száguldoztam egyik kerítéstől a másikig, avas szagú parasztháztól panelig, falutól városig, konyhától tisztaszobáig, de átlagos magyarnak sehol nem leltem a nyomát. Így, a légben ingva érkeztem el aztán egy futballmeccs VIP páholyáig, ahol Gucci meg Versace illatok lengtek körül keveredve a szotyolaszaggal. Na, ez a hely tele volt az átlagos magyarokkal, aztán a szőnyegem Felcsút felé röpült, itt is látni lehetett néhányat közülük, végül – pedig nem is akartam igazán – a Cinege utcát vette célba, ahol a TEK rámeresztett egy sorozatot, mert ott annyira átlagos mókus lakik, hogy a környékére sem lehet menni.
Viszont szerte a rónaságon mindenfelé csak különc magyarok tengetik magukat, ragaszkodva a fixa ideájukhoz, hogy ők ilyen feltételek mellett, hogy tízmillió, meg nyolcszázezer, nem hajlandók beállni a szürke tömegbe. És annyian vannak ilyen nyakasok, hogy azt sem veszik észre, már ők a többség, és addig különcködtek végtelen jó dógukban, hogy az átlagosak lettek kevesen, akik beálltak a sorba, és loptak, ahogyan az illem megkívánja manapság. Így borult föl a világ rendje alig hat és fél év alatt. Látta ezt a szőnyegem, és elröpült az Etnáig, rojtjai lángra kaptak, és visszasuhogva a kerítések közé ezzel írta a borús égre, hogy: baszódjál meg kormány, Viktor. Mindezt megtapasztaltam én, és a szívem elnyugodott, mert látta, nem vagyok egyedül a porcicáimmal. Sőt, rohadt sokan vagyok.
Vélemény, hozzászólás?