Takarj be, fázom

Amikor anyám combnyaktörést szenvedett, és az operáció után három nappal hazazavarták a kórházból, akkor iszonyúan munkás napok következtek, huszonnégy órás szolgálattal. Tisztára csecsemő volt, etetni kellett, vécére támogatni, rosszabb esetben kipucolni a pucolni valóból, ágyban igazgatni, ilyenek. Így teltek el nagyon hosszú hetek, míg bele nem halt a kórházban összeszedett fertőzésbe. De addig ott voltam neki, ami amúgy csekély vigasz.

Viszont nem mindenkinek áll rendelkezésre az ötven éves mamlasz fia, sőt, úgy vélhető, a többségnek nincsen ilyenje kéznél. Az emberséges állam az ő számukra biztosítja a házi segítségnyújtást, amelynek az a lényege, hogy a rászoruló ember továbbra is önállóan, a saját otthonában élhessen, és ott kapjon segítséget a mindennapi feladatok elvégzéséhez, így például bevásárláshoz, csekkfeladáshoz, takarításhoz, mosakodáshoz, öltözködéshez, étkezéshez.

Az embertelen állam pedig ezt nyirbálja meg, mint ez a miénk is, hiszen az új év, új remények szellemében megszigorította ezt a szolgáltatást. Eddig minimum egy, legfeljebb napi négy óra otthoni gondozásra lehetett jogosultságot szerezni, az ellátott egészségi állapotának súlyosságától függően. Januártól azonban törlik az ellátotti szerződésekből, hogy kinek hány órányi gondozásra van szüksége.

Ezzel pedig éppen a legrosszabb állapotban lévő idősek kerülhetnek bajba, hiszen nekik eddig nem egy-két, hanem napi három-négy óra gondozás járt, a jövőben azonban csupán annyit rögzítenek a velük kötött szerződésekben, hogy kapnak majd ellátást, ám azt, hogy milyen időtartamút, már nem. Így könnyen előfordulhat, hogy a gondozókra több beteget osztanak a szolgáltatók, mint eddig.

De, hogy lássuk, hol is élünk, a módosítás azt is tartalmazza, hogy ezentúl díjazás ellenében gyakorlatilag állapottól függetlenül igénybe lehet majd venni az önkormányzatok által kötelezően működtetett, eddig csak a rászorulóknak járó házi segítségnyújtást. Ergo, ha ezt lefordítjuk a mindennapokra, aki meg tudja venni, annak kinyalják a valagát, aki nem, hömbölöghet a szarban napestig.

Akinek nincsen semmije, annyit is ér. Ez a lázári axióma ültetődik át a gyakorlatba, s ha az elméletet sikerül tovább fejleszteni, akkor előbb-utóbb kialakítják az állami „büdös” intézményét (Sánta F.: Sokan voltunk), ahová a haszontalan, dologtalan idős példányok kigyalogolhatnak, hogy ne rontsák a munka alapú társadalom levegőjét. Ezt az egészet fölösleges is tovább ragozni, inkább örvendezzünk!

Például annak, hogy a tengelic lett az év madara kies honunkban – szoros versenyben megelőzve az erdei fülesbaglyot és a házi verebet -, és hamarosan megjelenik az ajánlás, amivel a lakosság, a közterületi zöldfelületeket kezelő állami és önkormányzati szervezetek, cégek segíthetik a fészkelőállomány védelmét – különösen a lakott területeken. Mert jónak lenni jó. Viszont el lehetne gondolkozni a tengelic vs nyugdíjas dichotómián, hogy az utóbbi milyen védelemre szorul. Különösen lakott területeken.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
3 hozzászólás “Takarj be, fázom
  1. Kovács János szerint:

    Sánta Ferenc: Sokan voltunk

  2. rezeda szerint:

    Valóság, kösz, javítva.

  3. ateista szerint:

    Remélem a szigorítások(magyarul:embertelenség)kitalálója hamarosan úgy jár,hogy órákig napokig nem lesz aki tisztába tegye,vagy meg etesse-itassa!!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!