Átlagtalan magyarok

Matolcsy bankjának közlése nyomán az új esztendőben arra kellett rájönnöm fájdalmasan, hogy különleges állatfajta vagyok, aki kilóg a tornasorból. Ha átlagos organizmus volnék, akkor háztartásomban itt, a szuterénban tízmilliós fölhalmozásom lenne bankbetétben, de, hogy a mindennapi parizer se okozzon túl nagy fejtörést, nyolcszázötvenezer forintom lapulna a dunyhában ropogós bankók formájában, emellett néhány tízezer forintnyi valuta is sunnyogna a párnacihában, miheztartás végett.

Ilyen jelentéseket kap a kormány és az állampárt apparátusa, hogy így néz ki az átlagos alattvaló. Éppen ezért semmi kivetni való nincsen már abban, ha hülyén hangzó szlogenekkel – minthogy: „Magyarország jobban teljesít”, illetve: „Magyarország erősödik” – szórakoztatja a nagyérdeműt, de elsősorban saját magát. Ha ezek a kondíciók jellemzik az átlagmagyart, törvényszerű a permanens győzelmi jelentés. Rémületem tehát jogos, ezt magad is beláthatod nyájas olvasó. Az átlagtól eltérőnek mindig szar a sorsa, őt gúnyolja mindenki, különcnek lenni nem jó tehát.

S mivelhogy épp ezért az ember gyereke nyüszög, hogy átlagos lehessen, főleg, ha akkor olyan jól megy a sora, mint ahogyan azt a pártközpontban vélelmezik – negyvenhétből fényesen, ugye -, kutató körútra indultam először is a nyamvadt szobámban, ámde meglehetős hendikeppel. Lévén, dunyhám az nincsen, mert nem vagyok Holle anyó, ami viszont a nagyobbik baj, hogy a párnámnak sincsen cihája. A pokrócomat meg hiába ráztam, mint a rumbatököt, egy madárlátta bankó, se egy rohadt takaréklevél nem hullott ki belőle, és én ezen meg sem lepődtem igazán, mert erősen sejtettem, hogy így lesz.

Söprögettem aztán, ami nyomán porcicák gyűltek, és egy ötforintos valahonnan a sarokból, ami kincs odakerüléséről nem volt érdemleges információm. Szétnéztem tehát a házban, hogy átlagmagyart találjak, de jól elbújt az összes, se a Józsi, se a Tóni, se a Tomi, se a Pista nem látszott boldog átlagosnak, mindahány különcnek bizonyult, bármiféle fölös bankók nélkül. Így, miután kiderült, hogy ez egy varázsház lehet mézeskalácsból, mert semmi olyan nem mutatkozott benne, ami Matolcsy szerint az országra jellemző, ezért úgy döntöttem, kutatásaimat kiterjesztem az utca szintjére, és módszeressé teszem.

Eleddig hajnalonta a boltban csak végigszáguldottam – már ahogy tőlem telt -, most viszont tejesflakonok mögé rejtőzve tanulmányoztam honfitársaimat, akik jobban teljesítenek, vagy erősödnek, de egyik sem tűnt átlagosnak a nyűtt ruhájával, a reszkető fejével, meg a farhátjával a táskájában. Így döbbentem rá, hogy az expedíciót szélesebb alapokra kell helyezni, szerte kell nézni, meglelni a hont a hazában. Hosszú vándorútra indultam hát, benéztem négymillió magyarhoz, akik annyira nem voltak átlagosak, hogy éppen szegénynek bizonyultak, és még mennyire különc volt az a pár százezer, aki úri passzióból éhezett, hogy ne kelljen az egyentömegben elvegyülnie.

Fölkaptam hát varázsszőnyegemre, és huss, száguldoztam egyik kerítéstől a másikig, avas szagú parasztháztól panelig, falutól városig, konyhától tisztaszobáig, de átlagos magyarnak sehol nem leltem a nyomát. Így, a légben ingva érkeztem el aztán egy futballmeccs VIP páholyáig, ahol Gucci meg Versace illatok lengtek körül keveredve a szotyolaszaggal. Na, ez a hely tele volt az átlagos magyarokkal, aztán a szőnyegem Felcsút felé röpült, itt is látni lehetett néhányat közülük, végül – pedig nem is akartam igazán – a Cinege utcát vette célba, ahol a TEK rámeresztett egy sorozatot, mert ott annyira átlagos mókus lakik, hogy a környékére sem lehet menni.

Viszont szerte a rónaságon mindenfelé csak különc magyarok tengetik magukat, ragaszkodva a fixa ideájukhoz, hogy ők ilyen feltételek mellett, hogy tízmillió, meg nyolcszázezer, nem hajlandók beállni a szürke tömegbe. És annyian vannak ilyen nyakasok, hogy azt sem veszik észre, már ők a többség, és addig különcködtek végtelen jó dógukban, hogy az átlagosak lettek kevesen, akik beálltak a sorba, és loptak, ahogyan az illem megkívánja manapság. Így borult föl a világ rendje alig hat és fél év alatt. Látta ezt a szőnyegem, és elröpült az Etnáig, rojtjai lángra kaptak, és visszasuhogva a kerítések közé ezzel írta a borús égre, hogy: baszódjál meg kormány, Viktor. Mindezt megtapasztaltam én, és a szívem elnyugodott, mert látta, nem vagyok egyedül a porcicáimmal. Sőt, rohadt sokan vagyok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum