A rettegés foka

Olyan felemelő megtapasztalni, ahogyan kitartó törekvések nyomán kies hazánk elátkozott lakóin úrrá lesz a paranoia. Mint ahogyan szilveszter napján is, amikor délután öt óra múltán, egyszóval, amikor a leples sötét a városra ereszkedett, következésképp eljött a bűnök ideje, taxit hívtam a ház elé, hogy közlekedjek.

Ilyenkor kimegy az ember az utcára, és várakozó álláspontra helyezkedik, a jobb lábáról a bal lábára váltakozva nehezedvén, hogy föl ne boruljon, meg hát a hideg miatt is pláne. Nem hiszem, hogy migráncsforma volnék, gesztenyebarna hajammal, valamint tisztes ősz bajuszommal, kezemben nejlonszatyorral, amiben még egy nyamvadt kalasnyikov sem fér el.

Az utca, ahol lakok, az sem a város peremén terül el, két perc a Fő tér, oldalvást piac, szóval a népek mennek rajta ide-oda gyakorta, és még csak a szél sem fútt, hogy gyanús, nyikorgó hangokkal félemlítse a jódógos, jómunkásembert. Maga a béke ez itt, ahol még csak egy megveszekedett hajléktalan sem jár és kel, hogy riadalmat okozzon a keresztényi szívekben.

És most, hogy így elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám dolog felé, ami az én ácsorgásom volna, taxira várván. Máma már másodika van, és voltaképp még most sem tértem igazán magamhoz a szürreális történések után, ami így volt. Szóval két perce várok a taxira, amikor mögöttem fölpattan az ablak, és ezt hallom:

– Maga meg mit csinál itt?
– Várom a taxit.
– Itt kell várni a taxit?
– Ide hívtam, itt várom.
– Hogyan hívta?
– Telefonon.
– Mikor jön?
– Ha én azt tudnám.

Öregasszony volt, vagy nem is tudom. Nőnek nevezhető, lesett. Arra vártam, hogy rám hívja a rendőröket, de csalódnom kellett, viszont nem hagyott magamra egy percre sem. Mondom, szilveszter napja volt, a taxi sokára jött. Álltam, ő pedig lihegett a nyakamba az ablakból, így telt az idő reménytelenül.

– Na, jön már. – Ezt állapította meg, helyzeti előnyben volt ott a magasban, és csak akkor húzta be a fejét, és zárta be az ablakot, amikor engemet elnyelt a gépjármű, és hirtelen az addig bennem munkáló indulat átcsapott végtelen szomorúságba, mert sajnáltam ezt a nőt.

Milyen ótvaros szar lehet így élni, rettegésben a függönyök mögött, örökösen az utcát figyelve, honnan jön a veszedelem. De az is biztos volt abban a pillanatban, hogy ez a szerencsétlen nem ön-, és jószántából reszket a körötte lévő világtól, hanem, mert ilyenné tették neki. Félelmét fokozta és fokozza minden egyes kék plakát, minden egyes rohadt híradó, és kormányzó erőnk manapság divatos összes megnyilvánulása kerítésekkel, TEK-es tankokkal, egyebekkel. Visszaszóltam volna neki, hogy a rinyás életét köszönje miniszterelnök úrnak, de a taxi már messze járt, és fölösleges is lett volna ott, ahol a fortélyos félelem igazgat. Így köszöntött reánk az új, vidám esztendő.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!