Legkedvesebb képem

Jutka néni azt adta nekünk házi feladatul, hogy válasszunk ki egy képet március 15-éről, és írjunk róla. De – mondta az ujját felemelve -, kedves gyerekek, arról kell mesélnetek, ahogyan a miniszterelnök bácsi a múzeumnál beszélt. Tudjátok, mintha Petőfi szavalta a Nemzeti Dalt a nagy tömegeknek, hogy aztán elmenjenek forradalmárkodni a szabadságért, és ahogyan mindenki örül. Mert biztosan megnéztétek a tévében, ahogyan azt szintén föladtam házi feladatul – mondta a Jutka néni.

Nekem az apukám segített kiválasztani a képet. Nem kellett túl sokat keresgetnünk, ezt találtuk közösen, ami ott fent látható. Mert apukám azt mondta, arról könnyű lenne írni, ha olyat választanánk, ahogyan integet a tömegnek a miniszterelnök bácsi, azok meg visszaintegetnek neki. Meg az se lenne nehéz feladat, ha, ilyen zászlós, táncolós éneklőset választanánk, mert olyat mindenhol látni ilyenkor, olyat mindenki tud. Ez viszont – mutatott rá az apukám – az embert ábrázolja legbelülről, amilyen teljesen.

Ez tényleg nehéz. Mert nem tudhatom, milyen az ember belülről teljesen, de az apukám azt mondta, csak meséld el azt, ami elsőre eszedbe jut róla, miközben nagyon mosolygott neki a szeme, és megsimogatta a fejemet is, ahogyan kikereste ezt a képet a sok közül, hogy ez az igazi. És még azt is mondta, hogy teljesen őszintén meséljek róla, akkor lesz jó a házi feladat, és a Jutka néni örülni fog neki nagyon, mert ilyen képet még ő sem látott, meg, hogy a többiek se ilyenről fognak írni, az teljesen biztos. És ekkor már a szája is nevetett.

Elébem rakta ezt a képet, amiről az az első gondolatom, hogy miniszterelnök bácsi kiabál. De hogyan kiabál? – kérdezte az apu – mert nem egyszerűen ordít, de nem tudtam kitalálni hogyan is kiabálhat, ezért meg is mondta, hogy mint a fába szorult féreg. De ezt ne írd le, kisfiam, inkább gondolkodj még kicsit. És gondolkodtam, aztán akkor jutott az eszembe, hogy mintha belecsíptek volna a fenekébe a miniszterelnök bácsinak, vagy kalapáccsal az ujjára ütött volna, vagy estleg másra. Pont úgy néz ki és úgy kiabál. Meg mintha nem lenne neki foga egy se.

Közben meg a szemébe süt a nap, ahogyan hunyorít nagyon, ott az orra fölött a ráncok, az meg olyan boszorkányos, de hát a miniszterelnök bácsi az fiú, meg nem is akar talán megenni minket. – Na látod – mondta az apu – Ha sokáig nézed, minden kiderül. Eszembe jutott aztán, hogy milyen frissen vágott a frizurája neki, meg ahogy befésülték, hogy biztosan teli van lakkal, és ahogyan még tovább néztem, az is, hogy jé, a tornatanár bácsi is így szokott üvölteni velünk, amikor nem tudunk fölmászni a kötélre, de neki sípja is van, és fütyül.

Lehet, hogy miniszterelnök bácsinak is van sípja, csak most éppen nem használja, de itt elakadtam. Az apu viszont segített, hogy szerintem mit ordíthat, mint a fába szorult féreg, hogy nézzem a szája állását, azon kívül, hogy nincsen foga neki. Mutogatta az apu, hogy milyen hangot adhat ki a képen, hogy akkor áll így a szájunk, amikor „e” vagy „á” hangot mondunk – kiabálunk -, tehát mondhatja, hogy előre, vagy emberek, esetleg ámbráscet, de ilyet nem mondott, tehát nem tudható. De lehet, hogy szorulása van.

Ez se nekem jutott az eszembe, hanem az apu mondta, s ahogyan először a szeme nevetett csak, aztán a szája is, most meg már erősen vigyorgott, hogy nézzed kisfiam, nem olyan éppen, mint aki a vécén nagyon erőlködik, és tényleg, van ebben is valami. De az apu aztán – és most már nem vigyorogva – azt mondta, hogy ez az egész nem is érdekes, hogy mit látunk, mit mondhat abban a pillanatban, mert amúgy is csak egyfolytában ökörségeket beszél. Hanem, hogy szerintem ez a bácsi vajon kedves-e így ránézésre, meg lehet-e szeretni.

Vagy nem is szeretni. Hanem szimpatikus-e, lehetne-e a barátunk, vagy jó volna szomszédnak, szívesen beszélgetnénk-e vele, ebédelnénk egy étteremben, rábíznánk a kutyánk sétáltatását, vagy bevennénk a csapatunkba focizni. Én meg sokáig néztem a képet megint, alaposan megvizsgáltam, és arra jutottam, nem, egyiket sem. Mert elég így ránézni, és látszik, ez nem jó bácsi, hanem inkább rossz, és azt se szeretném, ha szembe jönne az utcán, mert félelmemben át kellene menni a másik oldalra, ahogy így elnézem ezt a képet.

Na ugye – mondta az apu -, most, hogy ez kiderült, nem írsz erről egy sort se, mert a Jutka néni meghasonlana. Úgyhogy keresünk egy másikat, ahol vigyorogva integet, aztán mesélj arról, milyen kedves is, de mi már tudjuk, hogy mégsem az, de ez a többieket nem érdekli egyáltalán. Kerestem még képet, találtam még olyat, ahol ott a múzeumnál egy nénivel énekel együtt a miniszterelnök bácsi, és nézegettem meg gondolkodtam, ez-e az igazi legkedvesebb képem, de láttam, hogy ezzel is vannak bajok. Most kereshetek olyat, amivel nincsen. Nehéz lesz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
9 hozzászólás “Legkedvesebb képem
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Biztos ismerős az a szakállas vicc, amikor Brezsnyev megtekinti a „Lenin Finnországban” c. festményt.

    – Ki az a meztelen nő a pamlagon ?
    – Hát a Lenin e.t. felesége Krupszkaja !
    – és ki az a szőrös muksó aki rajta dolgozik ?
    – Hát Trockij e.t. , a Lenin helyettese !
    – És hol van Lenin ?
    – Hol, hol ? Hát Finnországban ! 🙂

    No szóval nekem meg a legkedvesebb képem az ” Orbán Brüsszelben harcol ” :))))

    • Yeti szerint:

      Helyi viszonyainkra lefordítva ebbiza borzasztó, ha valakinek ehhez lenne képe.

  2. kovacs_ugynok szerint:

    Igen, a szervilizmus élteti ezeket a férgeket… De miért is? :/

  3. Serényi szerint:

    Mint amikor Tóthgabi „énekel”

    • kovacs_ugynok szerint:

      A varangy kuruttyol. Állítólag a Nemzethy dalt is elkuruttyolta valami énekesekkel…

  4. Ultron szerint:

    Ilyenkor – no meg a tükörbe nézvén – szoktam vala mondani: Ha isten a saját képmásáról mintázott, akkor marha ronda lehet szegény.

    Ironikus, hogy ezzel az embernek (egyre kevésbé) látszó abominációval amúgy a legkisebb probléma az, ahogy kinéz.
    És ez mindent elmond róla, kívül-belül.

  5. Nyista szerint:

    Amikor megnézem a róla készült képeket rá kell eszmélnem, hogy nem (csak) vele van a baj. Persze a képeken látszik, hogy ezzel a fickóval baj van. Gonosz, hazug, alattomos, gyáva. Egyszóval hitvány ember. Ez mind látszik a képeken.
    A nagyobb gond az, hogy a magyar nép egyharmada ezt vagy nem látja, vagy látja de nem érdekli vagy pont ezért szavaz rá. Ilyen silány csőcselékkel pedig nem lehet együtt élni. Amíg ilyen emberek ekkor tömegben élnek Magyarországon addig itt nem lesz sem béke, sem igazságosság sem boldog élet.
    Erre nincs más megoldás, mint az, hogy aki nem akar ilyen emberekkel élni az itt hagyja az országot. Ez a tömeg sem eltűnni sem megváltozni nem tud és ezen az sem fog változtatni ha az ország élén nem orbán lesz. Ő nem a betegség oka, hanem egyszerre a tünete és a szövődménye. A betegség az a tömeg akiknek orbán szónokol ezen a képen. Szerintem a magyar társadalom gyógyíthatatlan beteg.

    • kovacs_ugynok szerint:

      Kezdő diktátorok kézikönyve. Attól, hogy a jónép balfasz és rest, még nem csökken a hatalomba furakodott tolvaj maffiózók bűne. :/

      De, hogy a gyengébbek is értsék. Ha mostantól csak az igazságot mondaná a média, ugyanezek a fidesz szavazók húznák fel először, az első lámpavasra a varangyot.

  6. polyvitaplex szerint:

    Neeee! – tör fel a képen Orbánból a kétségbeesett fájdalom, de hiába, a Felcsút gólt kap a BL-döntőben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum