Nyögte Orbán bús hadát Brüsszel ócska vára

Az odaút kellemes volt a busszal. Korán indult a kis csapat, hogy fölérjen a beszédre, s mert csípős volt a reggel kicsit, jól fogyott a házi főzésű alapvető élelmiszer, így, mire a bábeli Pesten kiszálltak, már fátyolos volt a szemük. Mintha előre könnybe lábadt volna, pedig csak a maligán tükröződött benne, s ahogyan dolgozott a cefre, úgy emelkedett bennük a hazafias lelkesedés, meg az öröm persze, hogy láthatják, sőt, hallhatják Őt, akit eddig csak péntekenként a Kossuthon, vagy olykor az M1-en, kivételes alkalmakkor, de akkor nagyon.

Nem gondolták volna, hogy ekkora ez a Pest, mert eddig még soha nem jártak errefelé, a szomszéd faluban is alig. Látták a tengernyi többi buszt, a rengeteg embert, így ez, illetve a kisüstiben rejetekező titkos erő kezdett szétáramlani bennük, amit még az sem zavart meg, hogy mire a ketrecen belülre érhettek, morcos biztonságiak motozták meg őket, forgatták ki a táskájukat, így hálát adtak az istennek, hogy az üvegeket a buszon hagyták, mert még valami baja eshetett volna az öntudatot hordozó itókának.

Maradjanak együtt, ez volt a megbeszélés, hogy amikor az ünnep véget ér, el ne vesszenek a tengernyi házban, hogy közösen találjanak vissza a buszukhoz. Így hát szorosan egymás mellett állottak, ami azért is jó volt, mert támogatni tudták egymást, ha valamelyikük túlságosan billegne a sok hűsitől, és így várták a beszédet kitárt szívvel, hogy áramolna abba bele a gyönyör, hogy őt láthatni. De erről már ejtettünk szót, többet fölösleges is, mert aztán meg is érkezett Ő, megnyalintotta a szája szélit, és útjára indult a gyönyör.

Sok mindent mondott a jól ismert kappanhangján Ő, de csilingelőnek érezték, viszont alig is értettek belőle valamit. Bölcsességeket vártak, dakota közmondásokat, lovakról meg indiánokról szóló mesét, amit oly gyakran ismételgettek maguk is az otthoni ivóban, de ilyen most nem volt. Meg visszhangos is volt az egész, ahogyan a házak háromszor visszaverték a mondatokat, szavakat, és aztán a végén az lett belőle, hogy brüsszeszelszelszel, és ilyenek. Meg békekekeke, amitől az volt a benyomás, mintha Ő mekegne, tisztesség ne essék szólván.

Ilyen körülmények között valami isteni szerencse volt tisztán hallhatni azt az egy mondatot, amiért voltaképp ennyit utaztak, hogy Brüsszelt el kell foglalni, bár ennek is a végin már csak a nininini verődött ide-oda. De ahogyan álltak ott egyre inkább fellelkesülve és maligánködben, hirtelen mintha ez parancs lett volna, hogy menni kell. Egyiküknek valahonnan bekattant, hogy nyergelj, fordulj, s bár fogalma sem volt, mi ez, de indulási, harcias késztetés volt benne fölülni a busz nyergére, és lobogó hajjal iramlani Brüsszelig.

Már csak Józsit, a sofőrt kellett meggyőzni, hogy rohanják le Brüsszelt. De az egyikük tudta, hogy lopja a benzint, ezért könnyű volt megzsarolni, bár halkan megjegyezte, nem biztos, hogy elég lesz a benzin Brüsszelig, de ezekkel már nem lehetett beszélni. Úgy zsongott bennük a forradalmi tavaszi hév, az Ő szava, és meg voltak győződve arról, az a sok korcs brüsszeli csak attól összepisálja magát, ha meglátja a kokárdájukat, és ez a hit még jobban fokozódott, amikor újra megszopták a kisüstit. Kirántott hús is volt, mondták tehát: induljunk.

És indultak. Nyargalt a busz, Nélküledet hallgattak kazettáról, meg Székely himnuszt énekeltek rovásírással, csak a hajuk nem loboghatott, mert az egyiküknek épp be volt gyulladva a füle, ezért nem engedte lehúzni az ablakot. De szép volt így is, falták a kilométereket az elején, suhant el mellettük a táj, a lepusztult házak, kiégett mezők, a csudálatos magyari haza, amit ott, a távoli Brüsszelben kell megvédeni. Elfoglalni az ócska várát, ha már erre kaptak felhívást, de az emelkedettségben csak Józsi, a sofőr lapított, mert megint leszívta a naftát.

Kiszopta a benzint a tankból, így nagyon is jól tudta, futásuk hamarosan gyászos véget ér, ami úgy is lett, amikor egyszer csak a géperejű jármű kettőt nyekkent, és nagy csöndesen megállt. Az út közepén esett meg vele a baj, de a lelkesedés még tartott, és a távolban is tünedeztek házak, ami annak a jele volt, hogy emberlakta vidék ez is. Kétségbe nem estek tehát, így nagy hangon vették a kannát, hogy hozzák ők azt a benzint, és nyargalnak is aztán tovább. Mind elindult tehát naftát szerezni, de a házak csalfán messze voltak nagyon.

Mentek, csak mentek az ismeretlen vidéken a végén órákon át már. Józsit, a buszt elnyelte a messzeség, amikor immár elcsigázva és kijózanodva érték el a táblát, rajta a felirat, hogy milyen település is ez. Schwechat, ez állott rajta, és bötűzgették erősen, mígnem az egyikük megvilágosodott, mert hallotta a kappanhagot, ami még délelőtt arra intett, hogy régebben ugyan megálltunk Svehátnál, de most már nem fogunk. Bassza meg, kiáltott föl a megvilágosodott, mert hirtelen érezte az újra beteljesülő sorsot.

Elmagyarázta a többinek is, mire jutott, erre ők marmonkannával a kézben, és erősen a katzenjammer felé tartva a testükben – meg a fejükben – érezték, nem jutnak soha el oda, ahová indultak, s utolsó erejüket összeszedve elvánszorogtak egy boltig, mert a kisüsti és a kirántott hús is elfogyott, és most már közösen kiáltottak fel, hogy bassza meg, mert látták ám, hogy minden olcsóbb, mint a Juditka vegyesboltjában, sőt, itt az eladó is mosolygott, ami annyira furcsa volt, hogy visszamosolyogtak váratlanul.

Felszabadító élmény volt ez a mosoly az évtizedes vicsorgás után. S bár arcizmaiknak először szokatlan volt, de érezték: ez jó. Leszedték a kokárdát, leültek az árokpartra összetanakodni, mi legyen most, merre tovább, gyalog vagy busszal, csatába vagy életbe, jobbra vagy balra. És arra jött egy ember, s azt mondta: csüsz, ami üdvözlés lehetett a fura nyelvén, és olyan jól esett, hogy közös erővel jelentették ki, a Józsi meg a busz mind le van szarva, ahogyan Ő is, mert ők inkább maradnak, és karácsonyra majd küldenek lapot haza, hogy jól vannak nagyon.