Jaj, szegény László

A forradalom fölfalja saját gyermekeit – mondta annak idején Saint-Just, miközben Franciaországban fröcsögött a vér, és hullottak a fejek. Ehhez képest, bár az alaphelyzet voltaképp ugyanaz, L. Simon László olcsón megúszta. Őt csak kirúgták a Nemzeti Múzeum főigazgatói székéből. Magától Csák minisztertől kapta meg az útilaput, és az a sajátos morális és emocionális helyzet állott elő, hogy elkezdtünk tűnődni ebbéli viszonyunkról hősünkkel és a helyzettel kapcsolatban. Tanulságos eset.

Amikor L. Simon megkapta a hivatalt, sokan húztuk föl az orrunkat, és gondolkodtunk el a világ furcsa folyásán, egyben tudomásul véve, hogy elfoglalta a helyét a Fidesz kulturális forradalmában. Hogy kicsi figura volt vagy nagy, véresszájú vagy megengedőbb, egyre megy, beült a székbe, ami szék azt volt hivatott jelképezni, a gépezet részévé vált. S ha ugyan esetleg L. Simon tévesen úgy képzelte, van, vagy marad némi mozgástere, most a saját bőrén kellett megtapasztalnia ennek lehetetlenségét, főleg úgy, hogy a rendszer egyre erőszakosabbá válik.

Voltaképp tankönyvi az ő története, csak a brutalitás volt váratlan, de nem nekünk, hanem a gépezet többi részének és tagjának, hogy kilengés (elhajlás) nincsen, a lojalitás legkisebb megkarcolódása végső leszámolást hoz magával. Mindezt mondjuk annak ellenére, hogy még az is megeshet, majd csendben, fű alatt kijut neki valami igazgatótanácsi tagság. A lényeg a statuáláson van, ahogyan Pelikán gátőr leánya magyarázta a kedves papának azt, az is előfordulhat, hogy a, disznóvágásért fölkötik. Itt érünk el az általánoshoz.

Így, amikor L. Simonról beszélünk, a NER-ről gondolkodunk, mutatunk képet és alkotunk ítéletet, s bár a történetet minden bizonnyal ismerik, azért elevenítsük föl, hátha valami apró részletben megbúvik egy kis messzebbre utaló tanulság. Olyan tanulság, amit persze ismerünk már a történelemből, nem véletlenül szövődött bele a mesénkbe másodjára A tanú (és annak világa, illetve kora), először pedig Saint-Just aforizmává váló mondata ugyanúgy egy meghatározott történelmi folyamatra utalva.

Dúró Dóra hisztizett egyet, hogy a Nemzeti Múzeumban látható World Press Photo 2023 kiállítás pár képe romba dönti Orbán közjószágainak erkölcseit vagy nemi identitását, ami természetesen úgy baromság, ahogyan van. Az elrémisztő az, hogy az illetékes miniszter (Csák nevű) egy ilyen szalonnáci hőbörgésnek helyt adva intézkedett, tizennyolc év alatt ne látogathassák az erkölcsi fertőnek minősített kiállítást, népünk pedig legott özönleni kezdett rá gyerekekkel a hóna alatt, mert a múzeumban senki nem igazoltatható, ha tárlatra megy.   

Ez kiskapu, amit élelmes népünk röhögve használt ki, L. Simon pedig köszönetet mondott a hisztiző Dúrónak a reklámért. Ez az, amit nem kellett volna, mert itt L. Simonnak más bűnét felfedezni nem tudjuk, ám ezzel a gesztussal nemcsak Dúrót, hanem egyszersmind Csákot, és így az egész rendszert hülyézte le, amit onnan nézve elviselni nem lehet. „A főigazgató az intézménytől elvárható jogkövetést mulasztotta el, azt érdemi felhívásra sem teljesítette, mitöbb, olyan magatartást tanúsított, amely a munkaviszonya fenntartását lehetetlenítette el.”

Így indokolta a miniszter a rapid kirúgást, ennek ellenére annak tartalmát nem értjük. Nem látjuk, hol nem követte a jogot a főigazgató, úgy véljük, nem állíthatott hadsereget, szögesdrótot (kordont) a múzeuma elé és köré az illetékteleneket távol tartandó, ilyképp azt sem tudjuk, mi volt ebben az a magatartás, ami lehetetlenné tette a munkaviszony fenntartását. Egy munkaviszony fenntartása is konvenció, megegyezésen alapul, mit lehet megtenni, mit nem, a jelek szerint a NER-ben ennyit sem.

Itt adódik azonban az a kérdés, mi az az ennyi, illetve esetünkben semennyi, azaz, a rendszer a legkisebb kilengést (ha úgy tetszik, szabadságot és önállóságot) sem engedi meg már, amit L. Simon példáján ezek után jobb, ha mindenki megtanul. Ahogyan a Saint-Just korabeli forradalom is törvényszerűen fejlődött oda, amit a történelemből ismerünk, a Fidesz (illetve Orbán) által járt út is törvényszerű, ha úgy tetszik, determinált, amit szintén a történelem igazol, esetleg épp A tanú kora és működési mechanizmusa.

Innen nézve ez a kirúgás, bár sokaknak lehetett meglepetés, mégsem volt semmi váratlan benne, csak egy kicsit zajosra sikeredett az előzmények miatt. Lesznek még ilyenek, vannak is, csak nem ennyire dokumentáltak, és a megüresedő helyekre folyamatosan érkezik az utánpótlás, jönnek a fiatalabbak, a műveletlenebbek, a hűségesebbek, akik majd ekkora aprócska hibát sem fognak véteni. L. Simon, bár káder lett, de pislákolt benne a hajdanvolt öntudat, amit a rendszer nem visel el jellegénél fogva.

S itt térünk vissza oda, hogy esetleg sajnáljuk-e a kirúgott főigazgatót, együtt érzünk-e vele, s mindezek után van-e bennünk arra készség, hogy kebelünkre öleljük, mint eltévedt, de megtért bárányt. Ilyen gesztusokra azonban nem futja, de nem szívünk kérgessége miatt, hanem azért, mert L. Simon az ehhez való jogát már régen eljátszotta. Először akkor, amikor szóba állt ezekkel, aztán, amikor elfogadta az ezüstjeiket, s ezzel bűnt követett el. Olyat és akkorát, ami után nincs bocsánat, mert nem vagyunk hamis és álszent keresztények. Igaz, nem is voltunk, de nem is leszünk főigazgatók.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “Jaj, szegény László
  1. polyvitaplex szerint:

    Minek kellett neki a Múzeum, a családi szőlőbirtokon élete végéig stresszmentesen borászkodhatott volna, az ott dolgoztatott közmunkások és rabok se nagyon köptek volna a levesébe.

    • hj szerint:

      Talán mert a múzeumigazgatás nem okoz akkora stresszt, mint amikor kiderül, hogy a törőgép nem tudja megtörni a rákellenes barackmag héját. (Bocs, ahhoz neki semmi köze, mert az nem is az ő biznisze volt, hanem az asszonyé.)
      Egyébként meg szerintem L. Simon nem elvi döntést hozott, csupán egy praktikus választ adott akkor, amikor azt mondta, hogy a múzeumnak nincs jogosultsága elkérni a látogatók személyi igazolványát. Viszont azt kíváncsian várom, hogy ez a váratlan fejlemény kihozza-e nála az Ürge-Vorsatz-szindróma tüneteit? (Az én tippem az, hogy nem, hanem meg fog elégedni egy kisebb jutifalattal.)

      • polyvitaplex szerint:

        „L. Simon nem elvi döntést hozott, csupán egy praktikus választ adott”

        Igen, de még az is lehet, hogy reflexből, ösztönösen tette, felbőszülve azon, hogy Dórácska mit képzel magáról. L. Simon megmérette magát, de könnyűnek találtatott.
        Most már a legjobb lenne a Múzeumot odaadni Pintér Sándornak, a rendőrök bárkitől elkérhetnék a személyit.

  2. kovacs_ugynok szerint:

    Az „éjjel nem süt a nap” László fejében nappal se süt. Bizonyítékként egy idézet tőle:
    „Nagyon jól tudjuk, hogy mit várt el az IMF, mindig be akartak avatkozni a belpolitikába, politikai elvárásaik voltak, szemben az orosz hitelkonstrukcióval” (ezt 2014-ben sikerült neki)
    https://444.hu/2014/09/26/l-simon-szerint-magyarorszagnak-azert-nem-megoldas-a-napenergia-mert-nekunk-este-is-szuksegunk-van-aramra

    Szóval, mi volt a bűne? Az, hogy beengedte a fotókiállítást. Ennyi.

  3. Mészáros András szerint:

    Azzal a bizonyos leváltással kapcsolatban nem is tudom, hogy mi lett volna a jó.

    Szerintem az lett volna a legegyszerűbb, ha azt a néhány vitatható képet eleve nem is állították volna ki. Persze a legjobb az lenne, ha nem lenne az a bizonyos gyermekvédelmi törvény, de ha már van, akkor úgy lehetett volna megelőzni a konfliktust, ha az A néhány kép nem került volna kiállításra. Így is maradt volna még bőven elég kiállítani való kép.

    Őszintén érdekelne, hogy mit tehetett volna L. Simon László, hogy a kiállítás se csorbuljon, ne ártson senkinek, és ő is a helyén maradjon, mindenféle konfliktus nélkül.

  4. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Csak pár kérdés : vajon jó elvtárs volt László ? Bizony az.
    Jogosan kapta meg a kinevezést ? Bizony hogy jogosan.
    Vajon nem volt igaza, hogy egy ellenzéki képviselőt sárba lehet büntetlenül taposni ? De igaza volt.
    Tudhatta előre hogy hátba szúrják az elvtársai ? Nem gondolhatta.

    Szóval csak simán sík hülye a faszi, mert annyi esze lehetett volna hogy a Dúró a bábtársulat egy kiemelt tagja, akit a Führer kilóra vett meg, hogy amit ő nem mer kimondani, azt megtegye. ( Vesd össze : A gyáva féreg még itt is a szoknya mögé bújik.)
    A Lacink meg nemá hogy hős legyen. Azért arra kiváncsi lennék hogy látta-e a kiállítást ez elött az ügy elöt? Ezeket a Fidesz-gauleitereket nem éppen olyan tuskóból faragták..

    Amúgy az előadás nem rossz. Nekem az egyik kedvencem, pl. amikor ez a Csák bohóc a parlamentben a faszi háta mögött küldi őt vissza kapálni a szőlőbe, mert ahhoz ért..🤣🤣
    Még hogy ezeknek nincs humoruk ? Ha-ha-ha

    No meg majd otthon ha bemegy a kocsmába kapálás után (helyett) :

    – Te Laci, hát nem Pesten vagy ilyen főmufti ?
    – hagyd koma, kirugtak, mert beszóltam annak a a Dúró k@rvának
    -azt hittem az ellenzéki.
    -eddig én is… 🤣🤣🤣

    Szóval tudnak ezek ha akarnak !

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum