A rock ’n’ roll az nem egy tánc

Amikor Dúró Dóra a butaság eposzi bátorságával elérte Csák miniszternél, hogy a Nemzeti Múzeumban elhelyezett World Press Photo 2023 kiállítást tizennyolc év alattiak ne látogathassák, azonmód kellett volna pofára esnie, mert a múzeum előtt elkezdtek nőni a sorok. Ugyanaz volt a reakció, mint amikor ledarálta a Meseország Mindenkié könyvet. Akkor boldog-boldogtalan szaladt a könyvesboltba megvenni a kötetet, sőt, a szerkesztője felkerült a Time magazinnak a világ száz befolyásosabb emberét tömörítő listájára.

De ez csak mellékszál. Akkoriban még nem fóliázták a könyveket, igaz, ma meg ezeket a betekert köteteket viszik, mint a cukrot. Mindebből látszik, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan Dúró Dóra képzeli vagy szeretné, ebben a fotókiállításos esetben még akkor sem, ha Csák miniszter a maga szintén mesebeli sötétségével a segítségére sietett. Ez is megérne egy misét, egy kis álmodozást, hogy milyen rendszer már az, ahol egy náci pártocska visítására a nagy, demokratikus miniszter fiatalokat tilt ki egy kiállításról. De ismerjük a jellegzetességeit.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta annak idején Virág elvtárs Pelikán gátőr konyhájában a hajában sült krumplit csámcsogva, s utalva arra, mit ki nem talál „ez a mi népünk” az éhendöglés ellen. De ő még nem tudta azt, amit mi már igen, hogy van szellemi éhség is, amitől azok viszont nem szenvednek, akik éppen ennek a szellemnek a nyomorúságban leledzenek. Különösnek is mondhatnánk, ha nem lenne egyértelmű az összefüggés: föntebb már szóltunk a mihazánkos ostobaságból eredő bátorságról.

Népünk leleményessége azonban tényleg határtalan, és valóban igaz. Viszont most, ami leleményességgel Dúró Dóra incifinci eszén túljártak, az minden pénzt megér. És itt kezdődik a történet, induljunk el tehát a kályhától megint. A legutóbbi vészterhes napokban – bár melyek nem azok manapság szakadatlan -, a gyermekeink erkölcseiért és lelki egészségéért oly igen aggódó könyvdarálós náci kisasszony (bocsánat nacsasszony) kifogással élt a Nemzeti Múzeum már emlegetett kiállítása ellen, ami meglátása szerint veszélyes ifjúságunkra.

Több se kellett Csák miniszternek, rendelkezett, hogy tizennyolc év alattiak oda be ne mehessenek, mert például olyan képeket láthatnának – vagy láthatnak -, amelyen meleg idősotthon lakói szerepelnek, ahogyan szeretetben élik az életüket. Dúró Dóra – és elvbarátai – meg itt vicsorognak és visítoznak. Tessenek eldönteni, melyik a károsabb vagy lehangolóbb. Illetve a náci kisnacsasszony azt is elérte, hogy szerte a nagyvilágban elborzadjanak, mi folyik nálunk. Mert a kiállítás sok évtizedes történetében még sehol sem találkoztak cenzúrával.

Neriában viszont igen. Még egy adalék hírünkhöz a nagyvilágban, és újabb bizonyság arra, milyen ócska hely lett valaha volt hazánk, ahol élünk. De mindenből van kiút és menekülési útvonal. Mert és ugyanis, amint kiteljesedett a botrány, azonmód indult mindenki a múzeumba kiállítást nézni, hogy az utcán álltak a sorok. Nos, ekkor szerettük volna megtekinteni Dúró Dóra együgyű pofiját, de ebben az időben épp azzal volt elfoglalva, hogy L. Simont, a Nemzeti főigazgatóját ekézze, aki megköszönte neki a kéretlen reklámot.

Szeretjük, amikor egymás torkát harapják át, vannak ilyen apró örömeink, és vannak nagyobbak is. Ugyanis azzal nem számolt sem Dúró erkölcsvédő, sem Csák igen okos miniszter, hogy a múzeumnak nincsen joga személyit kérni azoktól, akik hozzá látogatóba érkeznek, így a sorok azért lettek olyan hosszúak, mert a szülők fogták gyermeküket, és együtt mentek megtekinteni a Dúró által fertelmesnek ítélt képeket. Senki nem tehetett velük semmit, és ez a gesztus voltaképp egy hatalmas bemutatás, egy középső ujj Dúrónak meg a többinek.

Nem kell a világuk, bármennyire is szeretnék és erőltetik az avas szagú Horthy-érát. Mert vannak más bíztató jelek is. Egyik óvodánkban ugyanis felmérést készítettek az ovisok magyarságtudatáról és erkölcsi értékrendjéről, amitől sok szülő lett ideges és nem is kicsit. Mert inkább azt szeretné, ha egyetlen gyermekét hagynák a sárban ugrálni, nem pedig a bús magyar sors miatt kellene keseregnie, vagy nem is tudjuk, igazán mit szeretne elérni a nemzeti óvoda a közjószágokkal. Valószínűleg felnőve sok-sok Dúró Dórát látna szívesen.

Itt jutunk el oda, hogy levonjuk a keserű tanulságot, s egyben némi reményt, ami ez: a hatalomnak van egy elképzelése a magyar társadalomról, erkölcsről, a jóról, a rosszról a szépről. Ezt pedig minden áron át akarja nyomni a gyerekeken és a szülőkön, miközben ezt a fajta normát nem mindenki üdvözli, de akkor is rá van kényszerítve, ha ő nem ezeket az értékeket vallja. Itt jutunk el aztán szépen lassan a bugyogóban matatásig, a vak komondorokig, és a Neurotic zenéjéig, hogy a rock ’n’ roll az nem egy tánc.

Egészen egyszerűen, hogy vannak más életérzések és életcélok, ideák és eszmék, mint a tábori szürke gondolkodás. De Dúró Dóra azért is kiváltképp ostoba, mert képtelen észrevenni, épp az ellenkezőjét éri el, mint ami a célja volna. Illetve, ha csak az a cél, hogy öt percre figyeljenek rá, nos, az kétségkívül sikerül, de így összességében az ő szempontjából elég nagy ára van. Egy társadalomban – a miénkben is – a hülyék száma limitált. Ettől tehát több szavazója nem lesz, csak töményebben áll össze a sötét massza. De ezt is megértük, és ezt is tudjuk.

Viszont azt is tudjuk már, hogy az erőltetett kereszténységre annak megtagadása vagy eltitkolása a válasz, ahogyan a népszámláláskor kiderült. A fóliázásra vásárlás, a tiltásra annak kicselezése, az ordításra a legyintés, mert a jelek szerint az emberekben még megvan valami elemi életösztön. Illetve a világossághoz való ragaszkodás összefoglalva ezt az egészet, egy kiolthatatlan igény a szabadság után, ami pislákol ilyen apróságokban, csak még nem állt össze elsöprő erejű áradattá. De, ha sokat piszkálják, még ez is meglehet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “A rock ’n’ roll az nem egy tánc
  1. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Szerintem , ha már a kálhától ,
    akkor Orbán führer bábszínháza bemutatja a „Duro elvtársnő hisztizik ” c. tragikomédia 2. részét.
    Mert nyilván erről van szó, pitianer gazember marionettek ezek csürhéstől, ellenzékestől, teljes parlamentestől mindenestől. Talán egy-két kivétel.
    A magasról letojt nagyérdemű, meg tapsol és odaszavaz ha kell, miközben üstkön ragadják, és kapja a gyomrosokat. Most már naponta többet is.
    Dee semmi pánik, „a cirkusz megy tovább..” 🤪🤣

  2. hj szerint:

    „…a hatalomnak van egy elképzelése a magyar társadalomról, erkölcsről, a jóról, a rosszról a szépről.”
    Ezt én teljes mértékben tagadom! Semmiféle – pláne nem koherens – elképzelés nincs, csak avitt és újrahasznosítani próbált elméletek, hitek, dogmák kuszán összedobált és ellentmondásokkal teli halmaza. Az erkölcs, a jó és a szép fogalmát a NER-rel való összefüggésben pedig már értelmezni sem tudom.

    • hj szerint:

      Helyesen: avítt. Elnézést!

    • polyvitaplex szerint:

      Szerintem van elképzelése, de az nem nagyon van köszönő viszonyban a társadalom egy részének a saját magáról kialakult véleményével. Van egy eléggé nagy halmaz, amelyikkel nincs gond, de vannak olyan egyének is, akik veszedelmesek, mert mást gondolnak magukról, másnak érzik magukat, mint amilyennek a hatalom szeretné látni őket.
      Akkor a legveszélyesebbek, amikor csoportot alkotnak, ilyenek pl. a Szépírók Társasága írócsoport tagjai. És ilyenek a World Press Photo-kiállítást csak azért is családostól megtekintők; persze ők még nem csoport, de hátha Dúró Dóra és Csák miniszter ezután sem ül ölbe tett kézzel, és vadidegeneket is képesek lesznek közösséggé kovácsolni.
      Mint az internetadó ellen tüntetők, percek alatt csoportot alkottak, váratlanul, a semmiből.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum