Hollik, és a minimálbér feltételes módja

Hollik István a Fidesz kommunikációs igazgatója. Az alábbiakat ennek fényében tessenek értékelni, mintegy objektíven. Tegyék félre ennek érdekében Hollik elvtárssal kapcsolatos érzéseiket, legyenek azok akár pozitívak és rajongóan elfogadók, esetleg megvetésre, kiröhögésre hajlók. A tudomány nem tűri a lelket, csakis a tiszta észt, s ha így nézzük, Holliktól függetlenül tárul elénk a Fidesz kommunikáció leglényege, ami maga az alantas téboly. Minimálbérről lesz szó, annak emeléséről, ám mielőtt a sodró lendületű cselekménnyel foglalkoznánk, emlékezzünk meg annak tárgyáról is egy kicsit.

A magyar minimálbért (tehát amit valóban így neveznek, illetve édestestvérét, a garantált bérminimumot) Neriában uszkve egymillió ember kapja a zsebébe hó elején, s lírai megfogalmazásban ennyi magyarnak kuncog a krajcár a zsebében, és üzen neki ki onnan, hogy ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Mert és ugyanis, most a minimális különbségeket félre téve a két rabszolga-bértípus között, uszkve hetesszáz, hétszáz (700) euróról van szó, ennyit kapnak a magyari jómunkásemberek az emlegetett zsebükbe. Ettől más, nem Fidesz vezette országokban a proletárok nagy valószínűséggel röhögőgörcsöt kapnának.

No most, azon megy a vita kies hazánkban – az apró részletektől ezúttal eltekintve -, hogy ezt a kuncogó összeget tizenöt százalékkal emeljék, tehát úgy nagyjából és egészéből nyolcvan euróval, és most újólag nem mutatjuk meg ilyen összeg hallatán mondjuk egy burgenlandi traktorista gunyoros képét. Ám most, hogy így elmeséltem a nyomorult életünket, nézzünk valami kis vidámság után. E buzgalmunk során jutunk el Hollik elvtárshoz, aki megnyilvánulásaival rend szerint széles jókedvünkről gondoskodni igyekszik. Most sincs ez másként, ám, ha a történet kiteljesedik, és nem csapkodják a térdüket, arról én nem tehetek.

Volt egy nap a héten, nevezzük ezt csütörtöknek, amikor Hollik kommunikációs igazgató elvtárs szükségét érezte némi örömhírek közlésének, s ekkor vetette be a köztudatba, posztolta ki a Facebookra a következőket: „Még idén 15 százalékkal emelkedik a minimálbér”. S hogy szélesebb, nemzeti érzelműbb köntösbe öltöztesse a hírt, egy kis nemzeti lobogót applikált a betűk mellé, hogy reepkedjen a szívünk az övével együtt. Ez a bejegyzés reggel nyolc óra körül történt, hogy jól induljon a napunk, ez járt a korai kávé vagy a feles mellé, a fröccshöz az időpont még korai („levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt”)

Úgy véljük, és lelki szemeinkkel mintegy látjuk is, midőn Hollik elvtárs a nagy mű elkészülvén elégedetten dől hátra, nézegeti a bötűket és a kis lobogót, amikor beugrik neki, hogy ez így nem jó. Valami hibádzik, nincs meg a kontextusa az örömhírnek, ezért a bejegyzés kilenc óra huszonöt perckor erre módosult: „Hiába ágált ellene a dollárbaloldal, még idén tizenöt százalékkal emelkedik a minimálbér”. A magunk részéről nem tudjuk, a dollárbaloldal hol és mikor ágált volna az emelés ellen, de a kiegészítés jogosságát elismerjük, dollárbaloldal nélkül ma már Fidesz-megszólalás nincsen. Olyan ez, mint a hab a kakaóra.

Ilyképp nem is ez, mert tán mintha hiányzott is volna az első mondatból az állandó elem, fölborult volna nélküle a szöveg. Viszont ide már nem járt kis zászlócska, aminek az okát nem tudjuk, lehet, hogy a dollárbaloldallal egy közlésben ennek helye nincs. Vagy valami ilyesmi. De nem is ez, mert ha csak ennyi történt volna, szót sem érdemelt volna az egész. Hanem a mesébe illő folytatás. Mert és ugyanis kora délutánra (tizenhárom óra tíz perc) minden megváltozott, zárójelbe tevődött, ekként: „Hiába ágált ellene a dollárbalodal, még idén tizenöt százalékkal emelkedhet a minimálbér”.

Zászlócska most sem volt, feltételes mód viszont igen. Fél nap alatt tehát az egyszerű közlésből (örömhír) az ellenzék ekézésévé vált lehetséges szép jövő bontakozott ki. Azaz, a kommunikációs igazgató úr az ég egy világon semmit sem mondott, csak arra utalt a maga módján a végeredményt nézve, hogy a dollárbaloldal ármánykodása ellenére a magyar proletárnak majd talán nagyon jó lesz (köszönet a Fidesznek), ha és amennyiben a mai világban ez a még nyolcszáz eurós jövedelem (nem utalgatunk most J. A. sorokra) jónak nevezhető. Vagy csak ámítás, a cifra nyomorúság dicshimnusszá emelése.

Végül is, ami a mondandónk lett volna, mint kitetszik, nem az európainak egyáltalán nem nevezhető bér (éljenek türk testvéreink), nem is a „dollárbaloldal” indokolatlan mocskolása, mert az napi rutin, hanem az örömhír állításból feltételes módúvá konvertálása, amiből az marad meg a bávatagok agyában, hogy neki mennyire szép lesz az élete köszönhetően a fiúknak. Majd, talán, egyszer, ha, ugyan most nem, de mégis. Ezt nevezte Virág elvtárs a mi fényes jövőnknek, amiben, aki nem bízik, az áruló. Buddhában testvéreim, így élünk mi Neriában, ezek a mi örömeink, s az azokban rejtező szomorúságunk is egyként.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Hollik, és a minimálbér feltételes módja
  1. Ultron szerint:

    Még fél óra, és jön a frissítés:
    „A dollárbaloldal ágálása miatt nem emelkedik a minimálbér”.
    Esetleg még hozzáteszi, hogy „üdv Krétáról!”

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Jogos a feltételes mód. Kb délutánra jutott el az egysejtü agyukig , hogy ez bizony az állami szférát is érinti, nemcsak a náci csürhe által előszeretettel bevett, jól megszokott más nemi szerve és a csalán története.
    Azért érdekes dolgokra is rámutat ez a feltételes mód. Pl az autógyárak, akkugyárak adómentessége, az ingyen adott területek, a beléjük feccolt ezer milliárdok, miközben a magyar vállalkozások többsége fizeti a „világbajnok” adókat, a fizetések terheit, küzd az agyontámogatott kínai, német stb. cégekkel, a fiatalok elvándorlásával a szakemberekért. Igen nagy a baj, „gukker elvtárséknak” erről kellett volna beszélni a multkor, de hát mit is várunk ezektől ??! Most mondom, ha nem jön az a brüsszeli zsé, nem csak a tanároknak, sokan másnak se jut itt a lónak az a bizonyos testrészén kívül semmi..

  3. repulo szerint:

    És akkor még a legszomorúbb tényről nem is beszéltünk.
    A kormánypárti és ellenzéki pénzügyér szakmanusok közt teljes az egyetértés, nemhogy az emelt, de a jelenlegi bér-, minimálbér színvonalat sem indokolja a termelékenységünk „növekedése”.
    Gyönyörű kilátások akármi lesz, akár azonnali kormányváltás is. Lehet bért emelni, maradó infláció, vagy további hitelfelvétel árán, amiket szintén mi szívunk meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum