’56 Krétán

Az egyetlen kérdés momentán az, illendő dolog-e a társadalom arcába köpni. Ez nagy dilemma újságíróként, amit szépemlékű Bálint György vetett fel megfontolásra, és küzdünk vele azóta is. Ugyanez előkerül, ha politikus az ember, illetve annak nevezi magát, miközben egy maffia tagja. Vannak azonban látszatok, amelyekre adni kellene, bizonyos szabályok és megszokások, amiket nem kéne áthágni. Olyan ez, mint az irodalom, amelynek műveléséhez Füst Milán ad hasznos tanácsokat, mégpedig azt, hogy az írásban, a mű felépítésében lehet hazudni.

Egészen elképesztő történeteket lehet előadni, amelyeknek a valósághoz semmi köze nincsen, a siker egyetlen receptje, hogy az ember legyen következetes, azaz, a legapróbb hazugságelem is illeszkedjék a nagy építménybe, mert ha egy is kilóg belőle, tehát, ha az íróember a káprázat megalkotásában a legkisebb hibát is véti, azonmód zuhan össze az egész építmény, és lehet kidobni a mesét a francba (lásd F. M.: Látomás és indulat a művészetben). Viszont nem esztétikaórát tartunk, hanem tükröt társadalmunk elé, ezért fordulunk most máshová.

Kocsis Mátéhoz éppen, aki kitartó aljasságával a Fidesz egyik erős, ha ez nem, akkor a leghangosabb emberévé nőtte ki magát az eltelt undorító évek alatt, akinek mindenről van mondanivalója, illetve, ha nincs, akkor is beszél. Ilyenkor leginkább az úgynevezett baloldal – amelybe delíriuma szerint beletartozik Sorostól Gyurcsányon át a komplett Brüsszel – kedves édesanyját szidja nagy erővel, illetve, mint arra is volt példa, az aranyhalai sanyarú sorsa felett siránkozik, amivel egycsapásra teszi komolytalanná magát, de mégis itt van.

’56, amióta a Fidesz megpróbálja kiforgatni, mint valami rossz kesztyűt, kényes téma, ugyanakkor megkerülhetetlen, hiszen Orbán Nagy Imre köpönyegéből bújt elő. Hogy azóta mivé lett, most már teljesen érdektelen, mindezzel csak arra a kényszerre szerettem volna utalni, hogy ’56-tal kapcsolatban meg kell szólalni. Mindegy, mekkora ökörséget, mert az senkit nem érdekel már, de a sorból kimaradni nem lehet, mert akkor elveszhetnék a fontosemberség nimbusza és hamis ideája, amit mindenáron meg kell őrizni.

Akkor is, ha amúgy vastagon teszek az egész ’56-os történetre, nemzeti ünnepre és mindenre a világon, mert engemet illékony szarházi organizmusként csak egy érdekel, hogy jól éljek, s bármi áron, illetve jól is érezzem magamat. Szintén bármi áron. No most, lehet ezt, csak nem kellene úgy előadni az életet, hogy a szívem a nemzetért dobog, érette dolgozom csakis, a nemzeti ünnepen a hülye pátosz eltölti a lelkemet, etc. és a többi, miközben pedig Krétán süttetem a nyamvadt valagamat a hasonszőrű cimboráimmal.

Hosszú előkészítés után itt hozzuk elő Kocsis Máté nagy lebukását, ami az: miközben október 23-án a Facebookon olyan posztot közölt, hogy ő a Kossuth téren volna fennkölten ünnepelni, ám ehelyett pont akkor kapták lencsevégre Krétán Bayer meg Kálomista társaságában. Éppen úgy, mint amikor Petiminiszter bukott le a jachton, aki szintén dolgozós képekkel etette a nagyérdeműt, miközben a lábait áztatta az Adrián. Mindenki oda utazik és akkor, amikor akar, viszont nem kellene hazudozni, mert ez lesz a vége.

Illetve semmilyen vége nem lesz következmények nélküli országunkban. Kocsis is, Szijjártó is röhög a markába, miközben éppen azt az alapszabályt szegték, meg, hogy nem köpünk a társadalom arcába. Kitetszik azonban, hogy az említett urak és kollégáik a Fideszben meg a KDNP-ben mást sem csinálnak, köpnek, más megközelítésből szarnak mindenre, mert az a meggyőződésük, úgy szocializálódtak, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. És rá kell jönnünk, hogy valóban így van, ilyenné tették az országot, valahai hazánkat.

Két dolog érdekes még Kocsis eme akciója kapcsán. Az egyik a pitiáner porbafingóságát mutatja, mert és ugyanis, amikor kiderült a hazugsága, hogy nem ott van, ahová hazudja magát, a hazaútra még baseball sapkát és napszemüveget öltött, hogy újólag fel ne ismerjék, ami már maga lenne a kabaré, de nevetni ezen mindezek után már egyáltalán nincsen kedvünk. A másik pedig, hogy nem is ő volt, ő nem tehet semmiről, mert a munkatársai voltak ilyen meggondolatlanok, hogy elsütötték a bekészített panelt.

Ez pedig arra enged következtetni, hogy ez így megy. Betáraznak mindenféle megszólalásokat meg kurvaanyázásokat, és azokat egy bizonyos ütemterv szerint kieregetik, mint valami jóféle szellentést, bele a hívek pofájába. Mintha azt Kocsis mondta volna nagy komolyan, miközben a fene sem tudja, merre jár vagy mit csinál éppen. Szórakozgat a köztől kapott pénzen azt a képzetet keltve, hogy értük dolgozik, holott mint most kiderült, ez egyáltalán nincsen így. Amit a nyáj lát és tapasztal, az csak káprázat, árnyképek a falon.

S ha most visszatérünk Füst Milán esztétikájához, akkor arra kell jutnunk, megtörtént az első karcolás Kocsis Máté hazugságokból épített meséjén, és tényleg azonmód és azonnal omlott össze az egész. De az élet nem irodalom, mert míg abban bekövetkezik a büntetés, ebben egyáltalán nem, és Kocsis ezután is úgy áll előttünk – mert hagyjuk -, mint akinek a szíve egyfolytában érettünk dobog, éjt nappallá téve dolgozik szintén a javunkat akarva, holott az már régen a zsebében van. Viszont újólag kiderült, hogy szaralak. És ennyi elég is.