A trágya őrei

Apukák – meg anyukák – szoktak föstögetni gyermekük iskolájában. Falat, ajtót, plafont, ilyesmiket, hogy leszármazottjuk ne egy trágyahalomban töltse fiatal éveit, ha már az iskoláknak ilyesmire nem futja. Meg sok minden másra sem. Nagy valószínűséggel ez az ország már egyáltalán nem működne ilyen lelkes szülők, civilek nélkül, akik az agyonadózott fizetésükből teszik az ilyesmiket, mert a levont pénzüket teljesen másra költik. Fodball, stadion meg templom, propaganda és misebor. Vagy ellopják.

A festegetés sem egyszerű. Ugyanis, volt példa arra, hogy a fal túl szivárványos lett, ami maga a veszedelem, aztán át kellet pingálni, hogy a gyermekek lelkükben el ne romoljanak a sok színtől. Erről is lehetne elmélkedni, de máma épp nem. Ezen a derűs napon annak nézünk utána, miért nem fognak a szülők többet az állam helyett dolgozni, mi több, miért fog lerohadni az iskola még jobban, ha lehet még a jelenlegi állapotokat fokozni. A jövőben nem úgy lesz, hogy a jótündér csak és jön, és ad ezt azt, munkát, pénzt, eszközöket.

Mivel minden veszélyes, ami nem a Fidesztől származik, az iskolák a jövőben csak állami engedéllyel kaphatnak magánadományokat, az adomány elfogadásáról alkalmasint a Klebersberg Központ elnöke, Hajnal Gabriella dönt. Ha a naccsága nem bólint rá, nem kap semmit az iskola, ami nem tőlük származik. Nem látjuk ennek a végét, az eredőjét azonban sejtjük, képzeljük el, ha valaki fóliázandó könyveket, valami liberális mocskot tukmálna az iskolára, vagy akármi olyat, amellyel a monolit fasiszta ideológia megkérdőjeleződhetne.

De tovább is van. Ha pénzt ajánlanának a pénzszűkében lévő iskolának, amit eddig annak ilyen-olyan alapítványának megtehettek, ezután ez sem megy. A kisebb összegek elfogadásáról a tankerületi igazgatók, nagyobbról a már emlegetett Hajnal naccsága dönt, kikerülhetetlenek. Mindent látni akarnak, mindent tudni szeretnének, és mindent a héjakarmaikban akarnak tartani. És fognak is. Azt az iskolát csinálják ki, amelyiket akarják, de ebben a harcban elfelejtődik a gyerek, ha egyáltalán számít még valamit.

Egyáltalán nem biztos. Mert csak úgy elmélázásilag tegyük fel, mi van akkor, ha a KLIK-nek nincsen pénze budipapírra, akkor a kedves szülő nem küldhet, illetve csak úgy, ha arra felsőbb helyen rábólintanak. De az ilyen ábrándozás egészen messzire vezetne, odáig is épp, hogy nemigen néznek ezek emberszámba már senkit. Szar a helyzet? Legyen még szarabb, és elmagyarázzuk, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, egyenesen a mennyország, mint az például a konténerekben való oktatásról is kiderült.

A méltán híres Maruzsa államtitkár osztotta az észt a Hír TV-ben, ahol megtudtuk tőle, „egy jó konténertanterem sokkal jobb, mint egy régi, százéves, vagy pláne negyvenéves iskolai tanterem”. Köszönjük államtitkár elvtárs bölcs szavait, amelyek bizonyságok arra, miként őrzik ezek a ganyét, amin javítani nem tudnak, de már nem is engednek, és mosolyognak bele a képünkbe a bárgyú pofájukkal, hogy kicsi is, savanyú is a narancs, de az övék. A képlet egyébként ugyanaz, mint az egész országban, a kontrollnak totálisnak kell lennie.

Elő kell vennünk megint az úgynevezett szuverenitási törvényt, amivel az ellenzéki újságok és újságírók orra alá akarnak borsot törni, s ami azon az elven működik, hogy Orbán köreitől, ami maga az ország egésze, pénzt nem kap, mástól viszont tilos elfogadnia. Ugyanezt látjuk most az iskoláknál csak más köntösben. Így újólag arra kell jutnunk, hogy a diktatúra fokozódik, nevezzük is akárminek Orbán és a sleppje kormányzását, mert szégyelljük kimondani az igazat, hátha megsértődnek a rablók és segédcsapataik.

És elmélázunk azon is, mi történne, ha a civilek, szülők, egyebek mindezek után egyként döntenének úgy, ez így nem megy, ezután nem fizetnek, nem vesznek meg semmit az iskolának, mi volna annak a vége. De ez csak árnykép a falon, ahogyan az is, mi lenne ebben az országban, ha minden és mindenki, aki emberségből és jó szívből végez olyan feladatokat, amelyeket az államnak kellene, de nem teszi, ha mindenki fejrontot mondana? Megállna az ország, ahogyan már szépen halad afelé, lásd a vasutat, amit önerőből így tudnak működtetni.

Összeomlana minden, megállna az élet. Persze önvédelemből – mert nem mindenki harcos partizán vagy öngyilkos merénylő – úgyis, ezután is adnak majd a népek, hogy a gyereknek jobb legyen, csak azt nem látják már, a pénzüket valóban arra használják-e, amire szánták. Feltéve, ha elfogadják tőle. Mindig abban reménykedik az ember, hogy lejjebb már nem mennek, hogy végre elérték a céljukat, és lassan elnyugszanak, de nem. Sosem lesz vége, hiszen a fasizmus egyik ismérve a permanens harc. Ezt látjuk több mint egy évtizede.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “A trágya őrei
  1. kovacs_ugynok szerint:

    Kedves Rezeda! A hivatalos magyarázatot kifelejtetted. Igaz, hogy én is csak tegnap éjjel a retekklubon hallottam, máshol még nem lehetett olvasni, de mindent visz. Aszongya a kis hazaáruló, tolvaj, fideszes tetü, aki természetesen magából indul ki, hogy „azért hogy ne lehessen a szülőknek lekenyerezni az igazgatókat”. WTF?

    Nem szöveghűen idéztem, de a lényege kb. ez volt.

  2. repulo szerint:

    Hát én nemtom, de már az átkosban is a szülők tartották csak a víz felett az iskolákat, Orbánék csak folytatták a „haladó” hagyományokat.
    Én a ’70-es években voltam általános iskolás, amikor is kötelező volt a tisztasági csomag, a szülők vették és varrták a függönyöket, készítették a faliújságot, küldték a növényeket, kereteztették a képeket, a komolyabb felújítási munkákat megoldották a „patronáló” szoc. brigádok, cégek.
    Hát mostantól majd senki.
    Maruzsa 40 éves tantermeiről meg az jut eszembe, hogy 33 évvel a „rendszerváltás” után, mely 33 év felében ők voltak hatalmon, mégis ki a kiskutya fasza tehet a lerobbant tantermekről?

  3. Hazaáruló szerint:

    Megint csak az jut eszembe, hogy három-millió „mimagyar” erre adta a voksát. Ez tetszik nép egyharmadának. Hát akkor legyen így! Én 2015-ben a lábammal szavaztam. Csak ajánlani tudom!

  4. Ultron szerint:

    Ki fogja ellenőrizni, hogy én magánemberként mit adok egy tanintézménynek? Talán az iskolaőrök?
    Ez is csak tekintélyelvű fingreszelés, de legalább kreálhatnak ehhez is egy minisztériumot, tele nyaloncokkal.

  5. Serényi szerint:

    Szegény édesanyám némettanár volt, három diplomával. Meghalt sajnos, de szerintem ha látná hová jutott ez az ország oktatás terén, a Dunának menne.

  6. polyvitaplex szerint:

    Hajnal Gabriella naccságát tehermentesíteni kell, ezért minden iskolában ki kell nevezni valakit, aki az adományokat könyveli, ellenőrzi a felhasználásukat, és az egészet lejelenti a NAV-nak.
    Ezt a felelősségteljes munkát nem végezheti akárki, a legjobb, ha a matek–fizika–kémia vagy a magyar–történelem szakos tanárok lesznek az adomány-felelősök.
    És hogy ki fog helyettük tanítani? Természetesen a szülők, újabb adományként.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum