Magyar nemzeti hip-hop

És akkor vasárnap a Petőfi Rádió éterén megszólalt a Belga „Nemzeti hip-hop” című zenéje, amitől az ember meghasonlott. Mivelhogy nem áll össze a kép. Mindennek az az eredője, hogy a rádiót pénteken kipucolták, zenei szerkesztőt, műsorvezetőt, egyebeket tettek lapátra indoklás nélkül, de a NER-ben ilyenre szükség nincsen. Hiszen mindennek ismerjük a rugóját. Ahogyan az lenni szokott, a régiek helyére jöttek az újak, akik lojálisabbak, s jobban értik az irányt, akik a keltetőből érkeznek, és már magyarázni sem kell nekik mit is várnak tőlük.

Így megy, ez ilyen. A nagy rádió-átalakítás egyébként azzal a jelszóval történt, hogy ezentúl az adó kizárólag magyari zenét játszik, kisöpörve onnan a globalista, nyugati, netán veszélyesen liberális tartalmakat, amiket a magyar paraszt amúgy sem ért, de netán a ritmusa nem eléggé nemzeti a nótáknak, vagy fúvósok buzdítanak forradalomra, és nem eléggé édesbús az egész, Mondjuk meg, nem egy himnusszá váló Nélküled és a többi nemzetinek hazudott mocsok. Szintet lépett a hatalom ezzel, s ha azt hittük a kultúrharc véget ért. Kiderült: nem.

Siránkozni ezen nem nagyon kell, illetve kellene, de már minek, ha röhögni is lehet rajta. S erre adott okot a Belga zenéje, hogy az ember abban a pillanatban jött rá, ami amúgy az elvtársak jellemzője, hogy nincs humorérzékük, nem értik az iróniát vagy szarkazmust, ilyen kisimított agyuk van nekik, amelyben egy irányban működnek az idegpályák. Ott áll Orbán Viktor, mint szellemi közlekedési rendőr, szájában síp, kezében gumibot, és terelgeti „nemzetikeresztény” irányba a dolgokat. Csüngő bajuszú talpasparaszt tempóval.

Szóval kirúgták a kollégákat a Petőfitől, vasárnap nulla órakor pedig kezdetét vette az új irány stílszerűen, a Valmar focimeccseket idéző „Megjöttek a magyarok” című opuszával, hogy tudjuk, mihez is tartsuk magunkat. Még régebben volt egy mókás élmény a Művészetek völgyében, egy Krétakör előadással, amely a „Hazám, hazám” címet viselte, s ilyen előjátékkal érkezett meg a sátorba egy nagymagyar, nemzeti anyának kinéző hölgyemény, aki egészen másra számított a cím alapján, mint amit kapott végül.

A kínok kínját kellett kiállnia, hiszen az előadás annyira teltházas volt, hogy meg sem lehetett mozdulni, így a nagymagyar nemzeti anya kénytelen volt végighallgatni a számára már-már elviselhetetlen tartalmakat, hogy a végén piros és nagyra fújódott fejjel meneküljön messze el. Mindez arra példa, nem elég a cím alapján dönteni, de, ha már ez a baj megtörtént, akkor nem árt megérteni a szöveget, ám a nagymagyar nemzeti anya javára írható, neki ez azért sikerült. A jelek szerint azonban a Petőfi új szerkeszőtinek meg nem ezzel a Belgával.

A média gondolkodó fele azon lamentált az „új” Petőfi eme balesetéről, hogy ezek most vagy trollkodtak, vagy tökön rúgták saját magukat, de ismerve a rendszer működését, kizárólag az utóbbi történhetett. Mert még azt sem tételezhetjük, hogy adásba kerülés előtt nem hallgatták meg ezt a Belgát. Ez bizonyára megtörtént, az új kollégák azonban nem érték fel ésszel, hogy ez a zene éppen az, ami nekik tilos, hiszen a gazdájukat és annak rendszerét küldi el a búbánatba úgy, hogy bírálatról szó sem esik benne. Ellenkezőleg.

Ámde, aki nem érti az iróniát, azzal ilyen balesetek történnek, és nem az a baj, hogy alkalmatlan arra a feladatra, amire a rendszer kijelölte, hanem a jelek szerint bizonyítottan éjsötét. Ez pedig nekünk jó, hiszen ezért fognak megbukni, mert minden területen annyira kontraszelektálódnak, hogy az ország végül megszűnik működni, ahogyan a magyar vasút jelenlegi működése ezt máris ékesen bizonyítja. Egyrészt ez remek – nekünk – másrészt valahol végtelenül lehangoló, de ez sem olyan nagy újság már.

Nem állom meg, és iderakok egy passzust ebből a Belga-szövegből, amiről a Petőfiben azt hitték, nagymagyar nemzeti tartalmakat hordoz: „Állok a pusztában, gatyám lobog/ Seggem kilóg, gyomrom korog/ Nézek a magosba, gondolok nagyot!/ Magyar égre magyar csillagot!/ Nyugati szél fú, délibáb ragyog/ Magyar vagyok, szittya vagyok!/ Nem vágyok sokra, de egyet akarok:/ Magyar nemzeti hip-hopot!…” – Azt hiszem, ehhez hozzá tenni már igazán semmit nem kell. Csak egy javaslat, hallgasság meg az egészet, és nevessenek a Petőfi ostobaságán.