Kipróbálni az életet

Térden állva könyörögnek a nyugdíjasok a kormánynak, hogy adjon nekik egy kis évközi emelést, mert már nem nagyon bírják az életet. Nem elviselni, hanem leélni. Ők szeretnének egy kicsit még nézgelődni ezen a kajla világon, amely azonban sajnálatosan úgy van berendezve, hogy kell hozzá egy kis energia. Ha nem is sportszelet. Enni azonban kell valamit, s hiába adott nagy kegyesen a méltóságos úr az év elején tizenöt százalékot nekik, ha az infláció huszonhat, az élelmiszereké meg negyven. A számok rohadt dolgok, és a mindekori Feri bátyámok, akiknek a választások előtt személyesen maga a jótevő jelentette be a nyolcvanat, aki azóta és most is hallgat. Feri bátyámok pediglen könyörög.

A nyolcvanasnak szava nincsen azon kívül, hogy az Unió kurva annyát, a Feri bátyámok meg a békeóbégatások közepette döglenek éhen, mert pénzt azt nem kapnak, mert nem olyanok a számok. Ezt a méltóságos úr gauleitere, egy bizonyos Banai Péter Benő közölte velük, azt mondva a képükbe, hogy a KSH adatai nem támasztják alá a nyugdíjasok igényét, akik így kopogó szemekkel oldaloghatnak el. És azt már csak mi tesszük hozzá a Feri bátyámoknak, tetszettek volna másra szavazni, akkor most talán más volna a bús magyar sors. De még ezek után is Orbánra fognak abban a meggyőződésben, ha a Gyurcsány lenne, már rég éhen haltak volna. Ilyen feltételes módok az életek, a mi lenne, ha az lett volna vagy lenne.

Ebből azonban kenyeret nem lehet venni. A költői nevű Banai Péter Benő pedig, aki hivatala szerint az államháztartásért felelős államtitkár, nem rendelkezik semmilyen empatikus képességgel, az államtitkárok fizetését nemrég rendezte a kedves vezető, ennél tovább pedig nem terjed a horizont. Élénken él még a Lázár szlogen azokról, akiknek nincsen semmije, ennek megfelelően pedig ennyit érnek, azaz zérust, és úgy is bánnak velük. Nem csak Banai Péter Benő van azonban úgy, hogy nem ismeri a népek keserveit. Emlékszünk arra, hogy Novák, kijelölt ’álamelnök narancs fülbevalóval a cimpájában azt jelentette ki, „Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből”.

Akkor azt hittük, ez csak kivételes eset, véletlen elszólás, hogy kibuggyant a nacsasszonyból lelkének éjfekete tartalma, de tegnap egy másik morális bajnok, a kamarai elnök, a Parragh nevezetű arra a kérdésre, szerinte meg lehet-e élni havi háromszázezer forintból, azt válaszolta kéretlen őszinteséggel: „Nem szeretném kipróbálni”. Pedig nem ártana, bukik ki belőlünk, mielőtt tovább folytatnánk a morfondírt, aminek a végén oda jutunk, ezeknek egyiknek fingja sincs arról, mi folyik az országban, hogyan élnek benne az emberek. De nem elég, hogy nem tudják, nem is szeretnék azt megismerni, mert ezek szerint a havi háromszázezerből élés ennek a Parraghnak valami iszonytató dolog.

Amit, ahogyan a kérdésre való felkiáltás-szerű válaszból kitetszik, valamiféle sorscsapásként élne meg a kamarai ember. Amivel viszont azt vallja be, hogy Magyarországon az ő nézete szerint elviselhetetlen az élet, amit jobb csak kívülről és felülről szemlélni. A nyugdíjasok, akik most a kicsinke emelésért rimánkodnak a nemzet nagyjaihoz, a havi százötvenezrükre kérnének egy kis apanázst, ezek szerint ők parraghi értelemben voltaképpen nincsenek, mert a létezésnek olyan bugyraiban tengetik magukat, ahonnan már a nap sem látszik. Két alakot idéztünk, akik elszólták magukat, így azt már el sem tudjuk képzelni, miként tekint a többi az országban egyre gyarapodó számú jobbágyokra.

Akik a rimánkodásukkal csak zavarják azt az életet, amit szorgos lopásokkal megteremtettek maguknak, nagy valószínűséggel ezeknek mi már büdösek is vagyunk. Több más mellett ez is indokolhatja, hogy ahol megjelennek az országban jártukban-keltükben, azokat a kis szigeteket minden létező módon elkerítik, hogy még véletlenül se kelljen találkozniuk azokkal, akiket esküjük szerint szolgálniuk kellene. Nem akarnék már durva szavakat használni, mert tíz éve teszem ezt, inkább mélán és választ nem remélve fölteszem az egyetlen kérdést, aminek még úgy, ahogy értelme van: meddig tűri még a szolgalétet a magyar. Vagy tényleg genetikusan erre van kódolva, mert akkor meg sem szólaltam. Mert minek.