A fekete zongora

Schmitt Pál tárogatózott, mint emlékezhetünk. De nem volt elég ennyi a muzikalitásból, az ’álamelnök annak idején kapott egy zongorát is szaros két és félmillióért. Tán azért, ha megunja az egyik hangszert, és nagyon magányos, kedvét felderítendő kicsit klimpírozhasson. Áder ’álamelnöknek nem voltak ilyen zenei álmai, ő a halakat szerette és szereti. Talán jobban is a ’zembereknél, az ő idejében Schmitt zongorája ott porosodott, és valami különös oknál fogva akkor még nem kellett ilyen hangszer „állami protokoll feladatok ellátására”, míg most viszont Novák regnálása alatt pedig igen. Nem tudtuk eddig, mi hiányzott.

Novák kijelölt ’álamelnök tartva magát óhajaihoz és ábrándos életnívójához, hogy miszerint „Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből”, ezt a hálát kiteljesítve mintegy, és alaposan adva a boldogságnak, nagy tisztogatást tartott a Sándor-palotában. Kiszórta elődje cuccait, bútorokat, hatvan egynéhány millióért hozatva újakat és szebbeket, mert a régiek tán halszagúak voltak, így kiáltottak cseréért, ami ím, bekövetkezett. Mert hogyan is venné ki magát, ha nagyasszonyunk használtas bútorzat közé hívná meg a háromszáz vendégét, aki őt ünnepli. Katikánkat.

Áder egy szaralak, de neki megtette a Schmittről reá maradt prolizongora a maga két és félmilliós árával, Novák nagyasszonynak azonban ez nem felelt meg. Hozatott egy közel hetvenmilliós Steinway&Sons versenyzongorát a régi helyébe. Vájtfülű lehet nagyon a nemzet Katikája, de annyira, hogy zenei élvezeteihez mindenképp ez a közel hetven milliót kóstáló hangszer kellett. Már, amikor megvették, akkor érezhették, hogy ezt valahogyan meg kell magyarázni, ezért került melléje a kitétel: „állami protokoll feladatok ellátására”. Ha ebbe belegondolunk, póriasan és sokat mondóan tesszük hozzá, meg az anyád valaga.

Csemegézhetnénk még, hogy a palota testre szabásakor mire cseszett el a pénzünkből úgy cuzammen negyed milliárdot (bár ebben az új és szép autók is benne vannak), de mi parasztok vagyunk, és a csőrünket ez a fekete zongora böki, mert ebben testesül meg a rongyrázás meg urizálás, a bunkó újgazdagság még azzal a teherrel, hogy ezt nem a saját pénzén teszi. Igaz, a NER egyik új milliárdosa sem a tehetsége, szorgalma vagy az esze miatt lett az, hanem Orbán kegyéből, de ez itt mégis hatványozottan közhivatal és közpénz, amit ezek szerint a nagyasszony két kézzel szór a ’zemberek pofájába szarva mindeközben.

Novák negyvenhat éves. Amikor betette a fülébe a bazi nagy, narancssárga Fidesz-fülbevalót, és ezzel eldöntötte, hogy gazember lesz, mást nem, csak ezt a célt tűzhette maga elé, mert látjuk, mennyire rettegett attól, hogy „röhejes jövedelemből” kelljen élnie. Más munkaviszonya, mint amit Orbán adott neki, soha nem volt, és már nem is lesz. Élete csúcsára ért el, haláláig biztosítva van, hogy az adófizetők eltartsák, és túlságosan jól tartsák, a nívót pedig megszabta a hatvanmilliós zongorájával. Majd ezt is polírozhatja valami seggtörlővel, hogy a dolgos háziasszonyt imitálja, ami soha nem is volt.

Elibém kerülnek képek mostanában Kamilla királynéról, akin úgy áll a korona, mint tehénen a gatya. Rajta is látszik, nincs múltja és megélt sorsa ahhoz a jelmezhez, amit visel. Nováknak sincs, érdemei sincsenek, csak fideszes szolgálata van. Hogy is remélhetnénk, hogy azzal az alázattal viselje a tisztséget, a magas hivatalt, mint mondjuk Göncz Árpád, akinek volt hitvallása, éspedig ez: „Ha szolgálni akarok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen; a védteleneket. Azokat, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó”. Ehhez képest Novák a pedagógusok képibe vágta, hogy nem áll módjában nem aláírni a státusztörvényt.

Zongora viszont kellett neki. Rajta is úgy áll ez a hivatal, mint Kamillán a korona, még egyszer: mint tehénen a gatya. Útmutatásul és Novák szégyenéül idehívjuk Ady Bandit: „Bolond hangszer: sír, nyerit és búg./ Fusson, akinek nincs bora,/ Ez a fekete zongora./ Vak mestere tépi, cibálja,/ Ez az Élet melódiája./ Ez a fekete zongora./ Fejem zúgása, szemem könnye,/ Tornázó vágyaim tora,/ Ez mind, mind: ez a zongora./ Boros, bolond szivemnek vére/ Kiömlik az ő ütemére./ Ez a fekete zongora.” –  Ide tudjuk képzelni Novák nacsasszonyt? Nem igazán, az ő zongorája a cifra nyomorúság, a morális, nihil maga. Nem is vártunk többet, és nem is kaptunk. Megérdemeljük.