Ének az esőben

A hét végén az írták az időjárás előrejelzésben a meteorológusok, hogy eső, sőt, zivatar várható Neria kies tájain. Azon a napon, amikor erről tudósítottak, hírszerkesztőként azzal adtam lapom olvasóközönségének tudtára mindezt, hogy ma eső rondítja el a napunkat és a kedvünket, de akkor még nem gondoltam volna, hogy kihúzom a gyufát Orbán sajtójában mindezzel. Ám ez is megtörtént. Ugyanis kisvártatva gúnyos bejegyzés jelent meg a prostisrácok helyi fiókoldalán – amit aztán a hasonló világlátásúak ezerrel osztogattak a közösségi oldalon -, miszerint a libsi fotelújságírónak már a tavaszi eső is fáj, megfejelve a közjóért való aggódás hazugságával, hogy pedig földjeink erősen szomjazzák a vizet.

Ugyanezekben a körökben – Orbán sajtója és értő közönsége – nagy, egyetértő derültséget, jóízű böfögést váltott ki a közös öröm, hogy én (illetve a lapom) jól megkaptuk mint libsi fotelújságírók, akik még a nemzeti esőnek, ami felvirágoztatja kertjeinket, sem tudunk örülni. Életképtelenek vagyunk, ülünk a foteljeinkben, számolgatjuk a Sorostól kapott pénzünket, és az időjárásjelentéssel is sokat szenvedett hazánk életére törünk. Ellene dolgozunk mintegy. A fotelújságíró ilyenkor elképzeli az esőnek való közös örülést, ahogyan a nemzeti ifjak és vének állnak az esőben mozgalmi dalokat énekelve, és élesítik az esernyőiket, hátha arra téved egy részeges bölcsész, akit fejbe lehet verni, miután képen öntötték savval.

Szokva vagyunk ahhoz, hogy ezek még a kőbe is belekötnek, no de, hogy az időjárás miatt, az már delikát, és egyben lehangoló. S nem azért, mintha csöppet is zavarna a habzó száj és a csattogó fog, hanem mert megmutatja, hová jutottunk édes hazánk züllésében az eltelt fideszista évek alatt. Hogy mekkora a horizontjuk, s főleg miféle, ahogyan a bayerek, bencsikek nyomán terjed az alvilágban a minden rajtuk kívül állót picsázva az anyjába küldő hang. De még nem is ez, hanem a folyományok, hogy honnan szemlélik ezek a világot, miféle barna ingekből harsonaszóra. A Mi Hazánktól is elhangzott az életképtelen belpesti értelmiség elsöprésének óhaja, akik helyébe efféle ifjak kellenek, akik nem félnek az esőtől.

Viszont sajnálatos módon ezt a hangot már ismerjük. Ez a nácizmusba hajló fasizmus hangja, ami Neriában már nem is bimbózik, hanem szárba szökkent, s amíg felsőbb köröktől még hihetnénk azt, hogy a manipuláció miatt használatos, ez az eső miatt életképtelennek nyilvánító kinyilatkoztatás azt bizonyítja, hogy mindez zsigeri. S sötét lelkük legmélyebb bugyraiból ömlik elő, és e kapcsán állapítja meg az ember, hogy íme hát meglelte hazáját. Azt, amelyikben a foteltudós álmodozó Szerb Antalt agyon lehetett verni, aki nagy valószínűséggel szintén hajlamos lehetett arra, hogy olykor-olykor egy esős naptól melankóliába essen. Vagy netán örüljön neki, ha olyan volta kedve és a hangulata.

De nem dobbant együtt a szíve, nem menetelt és nem tapsolt ütemesen, illetve összefoglalva más volt. Orbán Viktor után: kevert fajú, nem tiszta ős-, és tulokmagyar. Mert voltaképp erről volna itt szó, a fotelújságíró, a belpesti értelmiségi, a részeges bölcsész meg a hasonszőrűek (filozófusok, tanárok), mindenki, aki másképp, nem tábori szürkében látja a világot, Neriában tulajdonképpen fölösleges. Elszívja a levegőt, és eleszi az ételt a tiszta fajú magyarok elől. Nem hagy nekik életteret, megrontja az óvodásaikat és a szent szánkók mellett tüntet ádventkor, sőt, még templomba sem jár a pogány (vagy más, nem nerhitű). Ez pedig, amit megmutattam, színtiszta fasizmus, és mint szintén emlegettem, már folyik át a nácizmusba.

De úgy látszik, van erre igény. Nincsenek túl sokan (bár elegen), de annál hangosabbak, hogy az általuk leuralt sajtóbán más hang hovatovább már meg sem jelenik. A lenézőn röhögő, falkában vonyító tutulás a „más” ellen, ami mostanában egészült ki a militáns bokacsattogtatással és harsonaszóval. Így kötnek bele manapság a tanárokba, orvosokba, akik a maguk módján szintén nem örülnek az esőnek, nem lépnek egyszerre, és emiatt nem is fognak rétest kapni estére. De, ha meghunyászkodnak, nem verik fejbe őket esernyővel. S míg a csöndes többség rezignáltan nézi, nem ő az, akinek tönkre teszik az életét, intőn csak annyit mondhatunk nekik: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. És akkor már késő lesz

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Ének az esőben
  1. polyvitaplex szerint:

    Addig örüljenek a fotelújságírók, amíg fotelben ülve írhatnak, és nem börtönben. Amikor majd véletlenül kiesnek a második emeleti ablakon, vagy véletlenül beesnek egy sóderszállító Zil nyergesvontató alá, akkor már szívesen írnának pozitívan az esőről, a fokozódó termelésről, a béke pártján álló Orbán bolgárok elleni hadjáratáról, de akkor már késő lesz.
    Ma még nem késő, tessék szépeket írni, oszt hátha megáll az a Zil még pont a zebra előtt.

  2. Jane Doe szerint:

    Igazad van, belekötnek mindenbe, talán a telefonpóznába is (Álldogálunk, álldogálunk, és közben továbbítjuk a híreket?!).
    Erről csak a néhai nagybátyám jut eszembe, egyszerű falusi kőműves volt, alkotó-és a saját építményeire elégedetten-büszkén tekintő mesterember. Olyannyira a szakmájának élt, hogy még a kocsmában sem tudtak belekötni, szakmai szempontokat figyelembe véve állította le a kötekedő delikvenst: „Tudod mibe kössél te bele? – a betonba.”
    Mindenkinek ajánlom figyelmébe a szakmai szempontokat.

  3. Yeti szerint:

    Az előbb nemzeti hóesés is volt. Igaz, abból csak a fehéret láttam, az is igyekezett gyorsan láthatatlanná olvadni.
    Errefelé már a honfoglaláskor is késő volt, nem is vártam mást a népségtől.

  4. miki1950 szerint:

    Elismerésem a blognak.
    Nem mindenki képes arra, hogy képes legyen válasszal megtisztelni erkölcsi, politikai, ideológiai ellenfelét.
    Gratulálok!
    A kölcsönkenyér persze visszajár.
    A neofasisztáknak is.
    Talán még Gene Kelly is felkelti a figyelmüket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum