Petőfi Brüsszelben

Alig ért véget a vendégeskedés Katikánál a Sándor-palotában, a vendégek – csecsszopók, az apa férfik, az anya nők, nyugdíjasok és más rajongók – még ki sem húzták igazán a lábukat, már elkezdődött a Petőfi-emlékév kilenc milliárdból. Hogy a csapból is ez a szerencsétlen fog csöpögni permanensen. Ez nem lenne akkora baj. Csakhogy az állaga, hogy mivé facsarja a NER, nos, az lesz majd delikát, hogy az a kevés, aki netán szerette őt még picinyt, hányingerrel fordul majd el tőle, amikor nem kevesebbet, mint kétszáz évet hamisítanak meg. És Schmidt Mária ebben az ügyben még meg sem szólalt, Dózsa László (1942-) sem lett előrángatva mint szemtanú, hogy ő ott volt, és mindent látott.

Képviselőinkkel a legnagyobb baj az – főleg, ha fideszisták – az a leghatalmasabb gond, hogy nagy általánosságban síkhülyék. Szinte tételként lehetne felállítani, miszerint minél nagyobb ökör az organizmus, annál följebb van a létrán, és annál hangosabb is. Nem kell ujjal mutogatni, de mindannyian ismerjük Németh Szilárd vagy épp Kósa Lajos kognitív erejét, akikhöz az újabb időkben például Hoppál Péter igyekszik csatlakozni teljes erővel. Ez utóbbi most épp Horvátország schengeni csatlakozása okán egyesítette az ottani Dél-Baranyát a mi friss Baranya vármegyénkkel anélkül, hogy a horvátokat megkérdezte volna, holott az egy teljesen más világ euróval és egyebekkel, de legfőképp Orbán nélkül.

Amikor pedig Hoppált emiatt jól megérdemelten lehülyézték, nekiállt gyurcsányozni, ami minden fideszista számára menekülő útvonal, ha érvei nincsenek. Csak ez így nem igazán működik. A híveknek igen, de szerencsére nem mindenki az. Így trianonozott ez a mi Hoppálunk, ami szót sem érdemelne, csak arra hoztam fel bizonyságul a sztorit, hogy a muníciókat megmutassam, s így azt is, mi vár Petőfire, akiről a mi, vasi képviselőnk, az Ágh nevezetű – aki államtitkárságig vitte, tehát gondoljanak bele a fentebbi képlet alapján az eszébe – nyilatkozta azt, hogy költőnk mindig a magyarság érdekeit tartotta szem előtt. Igen, ezért akarta felakasztatni a királyokat más cukiságok mellett.

Hogy Petőfi mi minden lesz az elkövetkezendő esztendőben, arról sejtéseink sincsenek, mert nem láttuk még Rákay művész úr filmjét közel ötmilliárdból. Rákaynak sok egyéb baja mellett az arányérzékével mindenképp gond van, mint emlékezhetünk a Kossuth térre delirált kétmillió Orbán hívőre. A valóság ilyen nagyvonalú kezelése a filmen is átüthet, azaz, belegondolva az Ágh-tételbe, akár Brüsszelben is harcolhat a kardjával, mert minden lehet. Hogy nem a levegőbe beszélünk egyáltalán, arra példa az Aranybulla film MTVA-s tálalása, ami ez: „Az irodalmi klasszikus ezúttal modernebb köntösben, de korhű, részletgazdag látványvilággal és nagyszerű alakításokkal mutatta be a fordulatos szerelmi történetet”.

Annak idején az Aranybulláról mint jogi iratról meséltek nekünk az iskolában, ahol nem volt se hittan, se mindennapos testnevelés, ebből lett mára irodalmi klasszikus szerelmi szállal. Ezért véli úgy az ember, hogy itt minden előfordulhat, ezért nem tudjuk azt, mi történik majd szerencsétlen Petroviccsal, mire véget ér az éjszaka. Előzetesként és miheztartás végett annyit megjegyeznénk, hogy Petőfi olyan vérbő plebejjus alak volt, aki elől ma Orbán Viktor sírva-szuszogva menekülne, úgyhogy nem lesz kis teljesítmény NER-kompatibilis hőst faragni belőle, de biztosan sikerülni fog. Tények, valóságok a NER-ben nem játszanak, így lett Dél-Baranya is egycsapásra magyar terület, holott nem is tud róla.

Innen jön azonban az is, hogy Hoppál ezzel nem csak magát szúrta tökön, hanem Orbán Nagy-magyarországos sálját is – ha tetszenek érteni -, mert midőn Románia is csatlakozik Schengenhez, nem lesz ok és indok Erdély miatt óbégatni, így a mostani narratíva egy perc alatt omlik össze, de baj ezeknek az sem lesz. Szellemi téren így robbant be ez a csudálatos új esztendő, amikor a hülyeség új erőre látszik kapni, és nem lesz, ami gátat szabjon neki. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy az ilyen helyzetekben már hatalmas gyakorlatunk van, másból sem áll az életünk tizenhárom éve, mint szájtátva figyelni, ami itt folyik. Olyan régen megy ez, hogy kiakadt az állkapcsunk, és a jelek szerint úgy is marad.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum