Orbán az óvodában

Mint azt tegnap miniszteres urunk közösségi oldaláról megtudhattuk, az anyukája ötvenhárom év elteltével újra elvitte őt óvodába. Oda, ahová a vezér suttyó kölökkorában járt, az alcsútdobozi Háromhárs oviba, aminek már a neve is csupa-csupa romantika, hát, hogy még miniszteres urunk itt tanulta először az életet kantáros rövidnaciban, a jele talán labda volt. De erről nem szólt a híradás. Egyáltalán semmiről sem szólt, amiről egy ilyen nosztalgikus látogatáskor szólnia kellene. Csak annyit tudunk meg, hogy az alkalom, ami miatt a nagy ember elment a kis oviba az volt, hogy az intézmény száznegyven éves lett, ami már egy óvodánál is szép kor. Horthy alatt tehát már működött.

De nem is ezek a történelmi távlatok az érdekesek, hanem ez a mostani vizit, aminek arról kellett volna emlékeznie, milyen pajkosan huncut gyerek volt a kis Viktor, hogyan cibálta a lányok copfját vagy duzzogott a sarokban. Az életről kellett volna mesélni a Facebook-megemlékezésnek, de nem szólt semmiről, csak egy leffentés a híveknek, hogy imádottjuk még nem Isten – csak tart afelé – mert volt hús-vér gyerekkora. És el tudjuk képzelni azokat a felgondolásokat, amiket egy ilyen közlés kivált egy olyan közegből, amelyik képes kiállni az utcára kezében olyan feliratú táblával, hogy Orbán Viktor álávju. Nos, ehhez mérten lett volna érdekes a kis húgyos Orbán, akiről azonban nem tudtunk meg semmit.

Nem mintha különösebben érdekelt volna, de egy ilyen látogatás forgatókönyve és érzelmei erről szólnának, az óvónénik, dadusok emlékeznek a ködös és bizonytalan múltra, amelyben ilyképp természetesen minden csodaszép. Fátyolosan könnyesek a szemek, és a visszalátogató is megáll egy pillanatra, honnan jutott el hová, ez egy cövek lehetne az út mentén, ahonnan vissza lehet nézni, ha van mire. De ezek szerint nincsen. Ismerjük a diktátorok életrajzának különös alakulásait, amelyekből szeletálódnak tények, emberek, események, a világ azokban új fénytörést kap, a vonalnak nem megfelelő dolgok eltűnnek vagy kitaláltak kerülnek bele, ez általános forgatókönyv. Nem oly sokára múzeum lesz az óvodából, falán emléktábla.

Mindemellett csodáljuk, hogy ma miért áll, ismerve országunkban más falusi óvodák sorsát, de nem születhet mindenütt Orbán Viktor. Most képzeljük el, ha tele lenne az ország Orbán Vitorokkal, akik játszanának egymással, elképzelni is rossz, hová is vezetne az, ezzel az eggyel sem bírunk. Sőt, rá kell jönnünk, ezt az egyet sem ismerjük egyáltalán. Miért lett ilyen, mi volt az első lökés, mik voltak az első élményei, ki verte meg, ki szidta le, amikor még lehetett, mert az nehezen tételezhető, hogy már kantáros nadrágban is fél méterrel a föld fölött lebegett, valamikor valami tehát történt, de, hogy mi az, soha nem tudjuk meg. Csak nem mondhatta egyszer hirtelen, hogy úgy döntött, gazember lesz.

És mégis sikerült. Amúgy szeret ő más ovikba is járkálni, labdát vinni, kiskapukat a gyerekeknek, itt azonban ilyet nem látunk. Egyáltalán, az ovit sem látjuk, az anyukát sem látjuk, ez a miniszteres urunk nagy huncut, akárhol is lehet, illetve sehol sem. Múlt héten is, miközben azt láttuk egyfelől, hogy kezdődik a kormányülés minket megmenteni, ugyanabban a pillanatban született tudósítás arról, hogy az oszkói szőlőhegyeket rója, erről is volt fénykép. Igaz, a szöveg az volt hozzá, a feleségével érkezett ide beszélgetni és iddogálni, Anikó asszony azonban nem volt sehol a képeken, tehát ott is minden csak a homály, akárha ballada. Léptet fakó lován, nézi, mennyit ér az oszkói tartomány.

No de, nem is ez, hanem maga az oldal, ahová fölkerült az óvodai látogatás ténye, hogy ott hogyan nyalakodnak a hívek, az már delikát. Az ilyen oldalakon nincsen tétje semminek sem, itt minden rajongást vált ki, Orbán Viktor álávjú, de hát, végül is, ez a cél. Nem valami sok, de ma már megteszi. Nem hihetnők, hogy az egész világ romlott el ennyire fél évszázad alatt, inkább csak mifelénk rossz a széljárás, mert a környékünkön olyan ország még egy nincs, amelyiknek a miniszterelnöke közel a hatvanhoz, halálos bűnökkel a lelkén azzal népszerűsítené magát, hogy az anyukája megint elvitte az oviba. Hogy mit gondol az anyuka, mennyire szégyelli magát, ha egyáltalán, azt nem tudjuk. Csak azt, amit mi gondolunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum