Vitya galamb kalandjai az emberek között

O. V. minielnök egy napon arra ébredt, hogy galambbá változott. Ott feküdt az ágyában riadtan, majd agyon nyomta a dunna, de azért kivakarózott a cihából, és nekilátott megnézni magát a tetejétől egészen az aljáig. Nem volt abban sok öröm, tollas volt a feje neki, a hasa úgyszintén, és tollas volt a háta is. Tisztára galamb lett, ezen nincs mit szépíteni. Kiáltott volna segítségért, de csak burrogott, öklével a levegőbe csapott volna, de látta riadtan a szárnyát, amivel verdesett. Nem volt mit tenni, fölröppeni igyekezett, ám zsupsz, hanyatt esett, kalimpált lábaival a levegőégbe. Nagy nehezen talpra vergődött, fölmászott a párnára, és tisztesség ne essék szólván, odacsinált, ahogyan a galambok szoktak odacsinálni. Úgyhogy odébb ment.

Ott a párnán azonban azon elmélkedett, hogyan eshetett ez meg vele, és eszébe jutott az előző nap, amikor kijelentette, hogy galamb ő a héják között, de soha nem gondolta volna, hogy a szavaknak mágikus ereje is lehet. Nem olvasta ő a Kalevalát, mert jogász volt, és az ott, abban megszerzett tudásból élt, most pedig így járt. Majd elmagyarázza, mi történt – gondolta, és csak visszacsinálják valahogyan, mert így maradni nem lehet, így vélekedett, amikor kopogtak. Szabad, mondta, de csak ilyen galambhang jött ki belőle, amire az ajtó kinyílt, belépett a sofőr, aki vitte volna a rádióba. De a sofőr semmit nem tudott. Látta, hogy O. V. minielnök párnáján egy galamb ácsorog, ráadásul odaszart, úgyhogy hozzá akarta vágni a széket.

Röpült a szék, és a falon törött ripityára. Vitya fölrepült a csillárra, onnan nézte a sofőrt, és ordított neki, hogy én vagyok, én vagyok, de csak galambul tudott, a sofőr viszont nem tudott ezen a nyelven, ezért ordított ő is, mire bejöttek a testőrök. Tele lett velük a szoba, nyolc-tíz kopasz ugrált a csillár felé, de nem érték el, amikor az egyik fogta, elővette a pisztolyát, és lőni kezdett. Röpködtek a csillár darabjai, fröcsögött a malter a plafonból, ahogyan becsapódtak a golyók, Vitya félelmében megint odacsinált, és mindeközben bánatosan nézte a kevlár mellényt, amely ott nyugodott az egyik szék hátán a trottyos gatya mellett, ami szintén galambszaros lett. Ne rójuk meg ezért, tegye fel a kezét, aki nem szarná össze magát ilyenkor.

Viszont Vitya is szarban volt, ezt meg kell hagyni. Már egy egész testőrsereg hajkurászta, még szerencse, hogy a leglelkesebbnek kifogyott a lőszere, ezért a saját zakójával meg a hajrá magyarok sáljával űzték bútorról bútorra, és a helyzet kezdett egészen szorult lenni, amikor az ajtóban az egyik egy lepkehálóval jelent meg. Hogy ezt honnan szerezte, azt senki nem tudja, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy az ajtó nyitva maradt, Vitya tehát vett egy nagy levegőt, kiröpült rajta, keresztül a folyosón, aminek a végén tárva volt az ablak, nyitva az út a szabadba. Megmenekült, gondolta, és a testőrök elől valóban, de jöttek aztán a többi veszedelmek, mint majd észrevesszük a nagy mesélésben aztán.

Szürketollas utcai galamb lett tehát. Elröpült a Kossuth térre már csak megszokásból, de itt gyerekek csúzliztak rá, macskák kergették és majd agyon taposták, mert mindenki csak leszegett fejjel ment előre. Szólni akart a többi galambokhoz, de rá se hederítettek. Megkóstolt egy száraz, és valószínűleg kutyaszaros kiflivéget, de kiköpte. Nem mehet ez így tovább, vélekedett, és úgy döntött, elrepül a helyetteséhez, a nagy vadászhoz, aki csak ért már az állatok nyelvén talán, csak tanult valamit azon a világkiállításon – így okoskodott Vitya, de rosszul gondolta. Ahogy röpült a helyetteséhez, föntről látta a várost, amely utálta őt. Gyűlölte minielnökként és most galambként is. Sírt volna már, de egy galamb sírni sem tud.

Nyitva volt a helyettese ablaka, jó ebédhez szólt a nóta odabentről, de Vitya annyit már megtanult, hogy nem lehet ebben a formájában csak úgy beállítani valahová, hogy szevasz röfi vagy nyolcvanezer, Feri bátyám. Ezért az ablakpárkányra telepedett, hogy megnézze, mire jut ezzel a helyettessel, ám semmi sem úgy alakult, ahogyan eltervezte. A helyettese fogta a sörétes puskát, és megcélozta Vityát, aki menekülni volt kénytelen, és gondolta, elmegy a parlamentbe, ott, a képviselők előtt tisztázza magát, de bejutva az ülésterembe, rájött, hogy ez hülyeség. Hogy is sikerülhetne, gondolta a függöny mögé bújva, így hát kirepült megint a szabadba, hogy csak lesz valami És ekkor érezte meg a feje fölött a héját. Sok ideje nem maradt. Kár volt annyi hülyeséget összebeszélni még erre gondolt, aztán mindennek vége lett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Vitya galamb kalandjai az emberek között
  1. Yeti szerint:

    A héjában van a vitamin, a reményhal meg utoljára.

  2. Jane Doe szerint:

    Tanulságos fabula lehetne igazmondásról, felelősségről, az adott szóról, a szavak erejéről…
    Kár, hogy a szavak már semmit sem jelentenek.

  3. Erika szerint:

    Gyorsan elővettem Süskind A galamb c. könyvét.
    Mindenkinek jószívvel ajánlom.
    Minami

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum