Szijjártó állapotban van, és beszélni magyar

Külügyminiszterünk jól láthatóan állapotba került attól a kijelentéstől, miszerint ő a hazánkba akkreditált nagyköveteket „finoman megfenyegette” volna, mert ez nem méltó a hátrafelé nyilazós habitushoz. Ezzel szemben, mint állapotban léve elmesélte, keményen elmondta nekik. Idézzük: „Én nem finoman megfenyegettem őket, hanem elég keményen elmondtam, hogy mi várható. Tehát kikérem magamnak, hogy bárkit, bárkivel finoman beszéltem volna ebben a kérdésben.” – Ismerjük magunkat is, ha épp állapotban vagyunk, amit viszont az ilyen Szijjártó-félék beszédje vált ki az emberből.

Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, ahogyan a költő mondja, Wass Albert vagy Donászy Magda verse, másképpen a Walesi bárdok. A költő pediglen az indulattól, meghatódástól vagy akármitől szaggatottá váló beszédet mutatja nekünk csudálatos képekben, és lám, meg is történik a varázslat, mert megjelenik nekünk a tarajos képe, ahogyan küzd a nyelvvel. Mert vagy gyorsabban akarja kimondani a fejében toluló tartalmakat, mintsem a szája bírná, vagy netán a hadarással a tartalmi hiátusok töltődnek ki. Gondolj, én nyájasom magára Szijjártóra, és ítélj magad.

De nem is ez volna igazán, ami pennámat megihlette (nem röhög), hanem a hadarásban megbúvó visítás, hogy beavatkozási a magyar belügyekbe, választásba. Hogy esetleg nehéz azt elviselni Szijjártóként, a komplett univerzum – kivéve a fasiszta oder náci pajtásokat – a bukásunkat akarja és óhajtja most már teljes szívéből és igazán őszintén. Ilyenkor perszehogy állapotba kerül az ember, mint ahogyan a komplett Fidesz állapotban van de olyannyira, hogy értelmes mondat egyiknek sem bír kijönni a száján. Ennek a legszebb gyémántja most épp külügyminiszterünk maga.

És mondom, ilyen dúltan habogva és mégis fontos fenyegetőnek igyekezni tűnvén, amitől az ember cserepes szája vért serkenve húzódik mosolyra, hogy te jó Isten. Itt a jelzőnket nyolc ó-val tessenek hallani a belső fülükkel, vö: Jóbarátok és Janice. És ennyi elég is sorozatműveltségünkből, mert Szijjártó szerint: „nagyon durva külföldi beavatkozások” várhatók a magyar választási kampányba, amivel befolyásolhatják az április 3-i országgyűlési választás kimenetelét, fejtette ki még viszonylag épelméjű összefüggően a Megafon Központ szeánszán, hogy aztán belelendüljön a drága.

„Nyilvánvalóan teljesen véletlen, hogy most talán először közvetítik az Európai Bíróság ítélethirdetését élőben, és egy magyar nyelvet nagyon-nagyon távolról ismerő, ezért aztán jól hallhatóan nem beszélő ember, a világ legszánalmasabb módján próbál felolvasni valamit magyarul, amit nyilván néhány magyar EP-képviselő meg think-thank, meg nem tudom én micsoda, fonetikusan elmondott neki, leírta, elpróbálták. Ez nyilván véletlenül történik negyvenhat nappal a magyar választás előtt.” – Érezzük a forma ziláltságát, a tartalom pedig egészen unikum.

Utalva arra, hogy Szijjártónak is elmondhatná valaki fonetikusan, hogy mit akar mondani, annyit mesélünk erről a buliról, hogy ez nem a választásokba való beavatkozás előtte negyvenhat nappal, hanem az Unió bíróságának kétségbeesett kísérlete arra, hogy a magyar panelproli is megtudhassa első kézből, mi a helyzet a kormányával, mert az ő tolmácsolásukban ez az egész az óvodások fütyijéről szólna, max Gyurcsány. Ilyképp nem, nem véletlen, hogy először közvetítettek élőben egy ítélethirdetést, mert végre tudják, kivel állnak szemben. Ilyen egyszerű a történet, ami felzaklatta miniszterünket.

E zaklatottság újabb bizonyítékaként citálunk tőle újra: „Én világosan elmondtam, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani, meg van egy szuverén ország, ahol ők egy másik ország képviselői. És én biztos leváltanám a nagykövetemet, ha megtudnám, nem csinálnak ilyet, mert 2014 óta elég világos rezsimek vannak érvényben, ha megtudnám, hogy az adott nagykövetem az adott országban a belpolitikai kérdésekben véleményt nyilvánít” – És itt már annyira nyeregben vagyunk, hogy azt a luxust is megengedjük magunknak, tényleg nem foglalkozunk a tartalommal.

Mert azt ismerjük, hogy külügyminiszter et. leváltaná egy másik ország nagykövetét legszívesebben, ami magáért beszél. De ez már nem is érdekes igazán, hanem a fojtott indulat, a robbanni kész habitus, és voltaképp a tehetetlenség érzetéből fakadó deprimáltság, ami süt-sugárzik Szijjártó et. szövegéből, ha ez a szaggatott felokádás egyáltalán nevezhető annak. Örömünk van ebből, mert ez azt mutatja, hogy ugyan tagadva és tussolva, de a gatya az tele van, reszket az arsch, mint a Hold a tó vizén, és ez jövőnk szempontjából örömös. Hogy nem a letarolt kilátástalanság az, ami van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum