Egy óvodás naplója 25. – Bohóc

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma jön egy bohóc hozzánk az oviba, hogy nevessünk sokat. De mi anélkül is sokat szokunk nevetni, ha a Pityu bolondozik meg hüjéskedik, de azért örültünk neki, hogy bohóc jön mihozzánk az oviba. Montam is az apunak, hogy érkezik a bohóc, amire kérdezte az apu, hogy melyik, a képviselő vagy a pap, mire az anyu mondta neki, hogy nade Karcsi, de azért mosolygott. Nem kellett ünneplősbe menni, hogy jön a bohóc, tehát nem megyünk ki a timpanoni emlékműhöz a homokozóhoz. Jó lesz nekünk.

Szóval reggeliztünk az oviba máma, ittuk a kakaót, a Kisböske tömte a vajaskenyeret, amikor elösször a képviselő bácsi jött be a szobába, és a Pityu kérdeszte, hogy ő-e a bohóc, mire az Ibojnéni meglegyintette kicsit, hogy kifröccsent a kezébe a kakaó, rá az asztalra meg a lábára, ott folyt mind. Aszonta a képviselő bácsi, hogy ő is kíváncsi a bohócra, hogy megnézi, mit ad elő nekünk, mire tanitt minket, hogy elég nemzeti bohóc-e, vagy csak olyan jöttment, akit móresre kell tanittani, hogy ismerje meg a magyarok istenét, a szüzmárját és az aprószenteket.

Hogy látszott, még itt sincsen a bohóc, már a baj van vele, és a végét még nem is láttuk, hogy milyen lesz a magyarok istene, ha megismeri a bohóc. A papbácsi máma nem jött el, pedig mostanába mindig együtt szok járni a képviselő bácsival, tehát csak a képviselő bácsi sutyorgott az Ibojnénivel a sarokba, mi meg ettünk, és vártuk, hogy jöjjön a bohóc, mint a cirkuszba, amikor kimennek az elefántok, vagy az oroszlán, és mindenki örül, hogy nem ette meg a gazdáját, és akkor jön a bohóc, csetleni meg botlani a nagy cipőjébe meg a piros orával, a fehér arcával.

Reggeli után jött meg ez a miénk, bejött, hogy szerbusztok gyerekek, mókázott meg csetlett, botlott, de amikor nekilátott lufiállatokat hajtogatni, akkor nagy baj lett, de hatalmas, mert a Pityu megszólalt, hogy hát ez meg a Fiszbó. Milyen Fiszbó, kérdezte a képviselő bácsi, mire a Pityu mondta neki, hogy a modern családból a Lili egyik apukája. Amire a képviselő bácsi orrluka kitágult mind valami bikának, hogy mér, hány apukája van abba a modern családba a Lilinek, mire a Pityu mondta neki, hogy kettő. Hogy két apukája van a Lilinek abba a modern családba.

Hát, baj volt ezt mondani. Mert a bohóc csak hajtogatta ott a lufikutyákat, de már senki a gyerekek közül nem figyelt rá, mert a képviselő bácsi feje kezdett lila lenni meg ződ, hogy kapkodta csak a levegőt, mintha rosszul akarna lenni, és a Pityu még rátett erre, hogy nem-e kér vizet a képviselő bácsi, mer nem néz ki valami jól. Az Ibojnéni is, ahogyan látta a bajjt közeledni, hogy itt mindjárt valami lesz, szakad az ég meg indul a föld, az Ibojnéni is hullámzott, minda a bohóc kezébe a lufikutya, hogy a dadus már hozta is a vizet, pedig senki nem is tudta, mi az a nagy bajj.

De aztán elkezdett a képviselő bácsi mutogatni a bohócra, miközbe kapkotta a levegőt, hogy brü, bü, brüsszel, és senki nem tudta mér. Meg tette hozzá, hogy ellem, meg bé, meg té meg kú, hogy a Pityu kérdeszte, hogy mi van, a bohóc megát a hajtogatásba, egy fél kutya volt e kezibe csak, és a képviselő bácsi még sóhajtott, hogy soros, de senki nem tutta, mit beszél és mért. Csak az Ibojnéni értette, és amikor igazán megértette, akkor úgy nészte a bohócot mint valami szellemet a túlvilágról, hogy ő is elkezdett ellemezni meg bézni, tézni, kúzni, hogy fönnakadt a szeme neki.

Vergődött az Ibojnéni meg a képviselő bácsi, a bohóc leült és bánatossan nézett maga elé, a dadus meg tette, amit tenni tudott, hívta a mentőket a két rosszul levőhöz, hogy azok sivítva jöttek, rohantak be az oviba, a gyerekek tátott szájjal nézték a fölfordulást, és a mentős kérdeszte, mi a bajj, mire a képviselő bácsi csak sóhajtani tudott, hogy Brüsszel és az Ibojnéni rásóhajtotta, hogy soros. A dadus állt az ajtóba, a gyerekek nekiláttak szaladgálni, a bohóc bánatossan ücsörgött, amikor a két beteget szijjazták rá a hordágyra, és akkor gondoltam, hogy na, vára dömpremmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Egy óvodás naplója 25. – Bohóc
  1. hj szerint:

    Nem is értem, gyerekkoromban hogy voltam képes elhinni, hogy Manócska, Mazsola és Tádé az egy család. Hogy család lehet az, ahol apa – vagy ki tudja, mi – egy manó és nem egy igazi magyar férfi?! Na, megyek és máris ledarálom az összes Mazsolás mesekönyvemet.

  2. Yeti szerint:

    https://cdn.nwmgroups.hu/s/img/i/2107/20210712123.jpg?w=900&h=1124&t=5

    Két apuka még csak az ibolynéniknek sok, de ez már akinek hat anyja van – londoni ovisoknak tartott “érzékenyítő” előadást.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!