Az lesz majd a szép és felemelő, midőn ‘álamelnök et. is elmondja majd máma az ő magvas gondolatait szemöldjeit összehúzva, mellette-mögötte mutogatva a néni mindezeket a képződményeket, hogy senki hibát ne szenvedjen azok befogadásában, és lélekben mintegy meggazdagodva induljon a rétekre kokárdát szedegetni, ahol halomban nőnek azok. Ezt a csodát pedig minielnök et. még magvasabb, már egyenesen krumplis (bár az gumó) eszemenéséből tudhattuk meg, ami delíriumokat levélbe foglalt a világ valamennyi magyarja számára, éljenek bár itt, vagy fokföldön vagy Ázsiába’.
Ezeket a messzi magyarokat mind be is ojtja, mint valami ágak vesszeit, amit tegnap mesélt minielnök et. Hogy azért kell neki tengernyi vaccina, hogy minden magyart a sártekén beojtson, már látjuk szemeinkkel, ahogyan minielnök et. futrohan, hájai rengenek és a föld dübörög testének súlya alatt, kezében a vaccina, amivel kergeti a fokföldi magyart, hogy beojtsa őtet is, bár az nem is akarja. De a mi minielnökünk ilyen cukorfalat manus, teszi velünk a jót, mimagyarokkal Borneón meg Celebeszen is, egyfolytában a javunkat akarja, és viszi is.
De máma ünnepülünk, és mivel minielnök et. nem bír a téren, kordonok között és válogatott lengyeljei előtt kappanhangon ordibálni, ahogy az eddig szokásban volt nála, levelet írt a mimagyaroknak magvait elvetendő az ünnepélyes napon, és még lélekbéli gyarapodásul is. „Tisztelt Honfitársaim! Minden évben ezen a napon piros-fehér-zöld kokárdák nyílnak szerte mindenhol, ahol magyarok élnek.” – Így kezdi magvas levelét minielnök et. megcsillogtatva képalkotói képességeit, ami egy költőnél elengedhetetlen, minielnök pedig élni nélküle nem tud.
Kinéztem a kertre, hát, cseszmeg, a Józsi ott kaszálja a kokárdákat, suhog neki a kaszája, röpködnek a kokárdák, és odaszóltam neki, döntsd tőkét Józsi, ne siránkozz, de ő csak ment és kaszálgatott némán, nem szidott, nem is nézett énrám, a kokárdák pedig fényesen, suhogva keringtek, szálltak a magasba. Ennyit erről, utalva arra, hogy egy élmény minielnök elvtársunkat hallgatni – ezúttal olvashatni – ilyen ünnepek tájékán, amikor kivirágzik az agya, és kokárdák nyílnak benne. Egyébként amúgy is egyfolytában kardozik, ez a március 15. meg még adja is magát a kaszabolásra.
Minielnök et. ünnepi levelében harcias szókészlete teljes pompájában mutatkozott meg. Volt benne ellenséges hatalom, csatamező, vesztőhely, láthatatlan ellenség, harc és ilyen csodák, hogy olybá tűnt, minielnök et. gyárat avat vagy utat ad át. Olyankor is ilyeneket szokott delirálni, amiből az fakad, hogy örökké március 15. van a fejében, vagy pediglen permanensen ilyen degenerált. Tessék választani, egyik opció sem különösebben biztató, de nekünk ezt dobta a gép, vagy dobtuk magunknak. „A világ olyan valószínűtlen, az álom én vagyok, olyan jövőkbe nézek, amiket sosem láthatok.”
Ja, hogy ez EK, üsse kő, mert, mint minielnök et. gyakorlatából kitetszik, mindig mindenhol, minden mondható, vagy mindig mindenhol ugyanaz ordibálható, jelentősége ennek egyáltalán nincs, hozzánk már hűtlenek lettek a szavak. Például, amikor minielnök et. ezt mondja: „Megtanultuk, hogy a szabadság nem egy ideológia, hanem vérrel szerzett jogunk, hogy használjuk nyelvünket, ápoljuk kivételes örökségünket, és a saját észjárásunk szerint rendezzük be életünket.” – Ennek egyáltalán nincs semmilyen jelentése, ez csak egy puffanás a flaszteron.
Itt állunk tehát máma árván, arra gondolva, minielnök et. dugja föl magának a réten nyíló kokárdáját, mert annak jelentése meg nagyon régen elveszett, és éppen ő vette el. Így tudjuk, amikor mimagyarozik, a saját észjárása szerint rendezi be az életünket, abban nekünk helyünk nincs, amit a rendszere, a csinovnyikjai, vindnyászkyk, demeterszilárdok és mind az összes szellemi jobbágyai bizonyítanak. Március 15. arról szól, hogy az ilyeneket elzavarjuk, úgyhogy minielnök et. elmegy a szívhez szóló levelével a kipcsak pusztáiba kancatejet fejni. Így lesz szép az ünnep.
Vélemény, hozzászólás?