Tizenhárom döglött róka

A hét végén vadásztak fatornyos városom partjain. Nagy hangon meghirdették a népeknek, ne járkáljanak, ne menjenek a határba, mert lőnek a pörge kalapos puskás emberek, és még eltalálja őket valami kósza golyó, a fejükre pottyan a mázsás, szörnyű mennybolt vagy épp egy tengeralattjáró. A városi népek egyáltalán maradjanak a flaszteron, az ismert térköveken, foglalkozzanak a girhes városi galambokkal, vakarásszák a betonra száradt guanót, és legyen olajszaguk. Vagy gépzsír. Az erdő veszélyes, az erdő misztikus, csurig van piroskákkal, farkasokkal, nagymamákkal, huhognak benne a rézfaszú baglyok, surrannak a ludvércek. Az erdő a semjéneké, kádároké és más efféle elvtársaké meg uraságoké.

Szombaton durrogtattak a vadászképű emberek, így vasárnap már engedve volt elhagyni a főteret. Kimerészkedni várostáblán túl, belegyalogolni egyenest a horizontba, ködökbe, vagy hajkurászni a csalfa napot, amelyik épp a lankák mögé bújik, azt mondja szemére tett kézzel, akárha nagymama, hogy buncili, kuccs, és miközben tűnik el ez a nap, még bánatosan énekel is visszatértét jövendölve, hogy aszondja, mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból, kezébe’ szomorú sár, ezt hozza néked abból. Mert ilyen olvasott ez a mi napunk és mókás kedvű. Megy az ember, bandukol a határban, s mint aztán képek tanúsítják bejárva a sajtót, belebotlik tizenhárom rókába, akik ott fekszenek véresen és kiterítve egymás hegyén hátán.

Lágerek népe, szentendrei halottgyűjtő, róka holokauszt, ezt hagyták a határban a pörge kalapos puskás emberek, halomra lőtt rókákkal, hogy a kis herceg sírva pucolja eztán a vulkánjait, és a széles Semjén mosolyog. Két hete volt jótékonysági vadászat is, ahol le kellett tenni a pénzt, melegséggel tölteni el a pörge kalapos szíveket, hogy adni jó, majd fácánra menni, lőni a szeme közé a házi kisüsti behörbölése után, puskaporszag, kutyaugatás, vértől iszamos mező és ugar. A dakota istenek az ilyet nem szeretik, de dakota istenek már nincsenek is, ilyen városi izgága jézusok vannak, ájtatosan böfögnek a litánia alatt, belerúgnak a koldusba és halomra lövik a rókákat úgy, hogy még csak el sem földelik őket. Ott mállanak szét testükben a város peremén.

Ezek nem tisztelik a halált. Következésképp az életet sem, de most is, mint amikor a jótékonysági vadászaton élcelődtem búsongva, majd megkapom, hogy mit értek én a vadgazdálkodáshoz. És tényleg semmit sem, és nem is akarok. A vadgazdálkodás urbanizálja az erdőt, vágóhidat csinál a napsütötte tisztásokból, a vadgazdálkodás megtanít szenvtelenül ölni, semjéneket nevel, s mint kitetszik, halomra lövi a rókákat a város peremén. Minden út Buddhához vezet és annak belátásához, hogy a róka, minden róka az első egysejtű élettől kezdve a rokonunk, nem véletlenül találja meg a közös hangot az ő rókájával tehát a kis herceg. Viszont az ártatlanságunk már rég elveszett, a gyilkolás szajhái lettünk, világunk vértől vöröslő kupleráj.

Itt fekszünk kiterítve, gondolhatták volna a rókák, ha nem feküdtek volna ott kiterítve haláltól üveges szemekkel annak bizonyságául, hogy az ember menthetetlen, mert istennek képzeli magát jogot formálva arra, hogy mások életéről és haláláról is döntsön. A kedves vezetők, mindenféle orbánok, trógerek ilyen pörge kalapos embervadászok, döntenek életről és halálról, szaporulatról, embertenyésztést folytatnak, embergazdálkodást gyomrukban és agyukban házi főzésű kisüstivel. Sorsunk a rókák sorsa, van, akinek adatik egy kis herceg, másnak csak gonosz mostoha, részeg piroskák az erdőben, ilyenek. Városom csalfa népe tegnap egy emberként ordított a barbárságtól pusztult rókák sorsa fölött, és nem jött rá, hogy magát siratja.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Tizenhárom döglött róka
  1. kovács_ügynök szerint:

    Varjak, ragadozómadarak lakomája…

  2. Yeti szerint:

    Hmm, a ragadozó rendszerint nem dögevő.
    Maga semjénkedik, ha megéhezik.

  3. Adezer szerint:

    „Azt mondják, mindig
    rajtunk is múlik minden.
    Rajtam ne múljon.”

    Tandori

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!