Miután Béla kipróbálta a kutyalétet, és arra kellett rájönnie, hogy úgy sem sokkal jobb a világ, akképp határozott, vagy inkább döntött helyette a sorsnak nevezett időfolyam, hogy maradjon ember mégis, bár erről sem lehetett tudni, milyen előírásoknak kell megfelelni, ha organizmusként ezt a nevet viseljük. Sőt, hogy ki dönti el, mi az, mihez képest az, a Béla seggétől kiült székhez képest, egy amőbához viszonyítva vagy a bádogbánoshoz hasonlítva, szóval nem egyszerű ez. És Bélának kedve sem volt efféle morfondírra, mert úgy határozott, leül a székére, kijelöli azt a világ közepének, szopogatja a fröccsét, és úgy békél meg saját magával merengve a létezés ostoba csodáján, mivelhogy közelített a karácsony, s egyben a tél, ami a napfordulóval már kezd is múlni pontosan, holott amúgy épp megy a világ beléje erős irammal.
Már csak ebből is kitetszik, hogy a dolgok rosszul vannak elrendezve, mint csálé látkép a falon, félrecsúszott nyakkendő vagy kilöttyent tej a viaszosvászon abroszon, ami már magában indokolja, hogy gondolkozzék felőle az ember, már, ha eldöntöttük, hogy mi is az egyáltalán. Úgy vagyunk tehát, hogy nem vagyunk sehogyan sem, mint mindig is általában, az emberlét tehát a sehogyan sem létel, de Béla úgy döntött, hogy efelől nem kezd el merengeni, mert épp nem volt kedve a végtelen arcába nézni. Elég volt neki a fröccsök ura szeme a jól ismert vérerekkel, szivárványokkal, szarukkal és csipákkal. Ilyen békében forgott és iramlott a Föld nevű bolygó keringőjének azon pontja felé, amit karácsonynak neveznek, de lehetne épp saturnalia is, vagy épp semmi sem. Minden csak megegyezés kérdése, és semmi sem örök.
Ilyeneken mélázott Béla az ivóban, és hessegette is az egészet, mert úgy határozott a kutyalétből visszajőve, hogy ezúttal jó lesz. Nem cimborál a rigókkal, macskákkal, nem telepszik a fa csúcsára lenézni a világot, annak ostobaságát, és a benne lakókét egyúttal, magyarán, magányában nem hordja fönn az orrát, és olyan lesz, mint akármely olajos hajú, bánatos szemű, sőt, protkós vagy duplagyűrűs létforma. És ez elhatározásnak nagy volt túlságosan is. Mivelhogy alig is kezdett lelkében csatlakozni a nyájhoz, sírásokat halott odakintről, elfojtott nyüszítéseket és sziszegős hüppögést, amit nem tudott mire vélni. Hiszen odakint semmi nem volt, még a közmunkások is hazamentek, csak a kivágott fenyők támaszkodtak a szentháromság szobor talapzatához.
És ők nyüszögtek meg hullatták el az életüket minden egyes levéllel, ami pergett róluk. Sőt meghallotta Béla azt is, a pontyok sikonganak a tóban, hogy nem akar halászlé lenni egyikőjük sem, a disznók sivítottak, mert ők sem hurkaként képzelték el az ünnepeket, se nem oldalasként, ordítottak a tyúkok, kakasok a levessé válás borzalmaitól, tehát egy halálsikoly volt az egész falu, amit csak Béla hallott, mert ismerte már mind a hat világot megáldva és leköpve mindenütt. Nem volt helye így élők közt, zúgott a feje, gondja, s fájdalma kicifrázva, és muszáj volt elmenni innen a nulladik napon, mielőtt az első megvirrad, és megérkezik a csupasz csíz a körtefára, és még aztán sorban a többi bohóc, verébzenészek, ilyenek.
Ki kellett menni tehát a temetőbe kényszerűen a hazugságok elől menekülve, s ahogy haladt el a kukoricás, a tépett kék plakátok mellett, úgy haladt vissza az időben, mintha távcsőbe nézve a csillagok közt a térben megbúvó múlt végtelensége felé haladna. S ahogyan odaért a sírhoz, gyerek volt már, gyerek lett újra, és jöttek elő a valaha volt nulladik napok, narancsillat és villanyvasút, habkarika és csillagszóró, szaloncukor és a csilingelés, hogy lehet a szobába szaladni be csodát látni. És így a gyerek Béla mindent megbocsátott mindenkinek. Megértette a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat, a műanyag motorosokat, sőt, még a bádogbánost is. Mindent megértett és megbocsátott, ahogyan hallotta a csöngettyűzéseket a falu felől, hogy lehet a szobába menni be, mert az angyalok épp végeztek a fával.
Vélemény, hozzászólás?