Kampec dolores CIII. – Eszmélet

Iszonyú, mérhetetlen idők óta gubbasztott Béla a fán. Ha meggondoljuk, eltelt a kozmikus év, s ahogy röpült körbe-körbe a galaxis közepén ásító, habzsoló fekete luk körül, ami falta be az időt és a tereket, csámcsogta el a kárhozó és megdicsőült lelkeket, Béla fölfedezte benne a mérhetetlen hatalmú Istent. Bosszúállót és kegyetlent, de jóságot nem lelt benne sehol, mert hogyan lehetne olyanban, aki maga a végtelen idő, és minden terek kicsiben és óriási hatalmasban. Így hát fölfedezve önmagában a féregszerű létet, a tavasz közeledvén izgulnia kellett, hogy föl ne falják őt a rigók, meg ne früstököljék vagy dugiszálják épp csupasz, ordító kölkeik torkain a másik, belső végtelenbe, föloldódni rigóbelekben, placcsanva terülve el aztán alant fehéren és folyósan. Ha elmélázunk ezen, ez maga a lét rettenete, a rigó bendőjében látni meg Isten mindent megemésztő szemét.

Tavasz elején rekedt Béla a fán, de nem is volt ez igazán rekedésnek nevezhető, ha az önszánást is figyeljük, mert amikor alant futkorásztak a népek – a duplagyűrűsök, olajos hajúak és a bánatos szeműek, protkósok és a műanyag dömperesek, sőt, még a bádogbános is a szoknyájában, várva majd fogadva a megváltó maszkokat mint Krisztus likacsos és puha testét, benne maradt az érzés hatalmasan, ahogyan tapodták a sarjadó füvet, és Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült. A fönnmaradás tehát nem csak a pillanat miatt, hanem az örökkévaló módján történt. Béla úgy lakott a magasban az ágon, mint moha vagy gomba, spórákat prüszkölt, kacska gyökereivel szítta a vizet, ha fröccsöt nem lehetett.

Ismerte már a fenti világot. Az állandó lakos rigókat, az alkalmi vendég macskát, aki olykor Behemót alakját és végtelen hatalmát öltötte magára, és mind az összes apró jószágokat, akikre azt mérte a sors, hogy egész életük itt teljen, míg föl nem falódnak, vagy le nem jár az idejük a Föld nevű bolygón. A zsebében laktak ők aztán, beköltöztek a haja bozontjába, majszolgatták, szürcsölték a vérét, ahogyan Béla a fa nedveit. Egymásra voltak utalva már teljesen, míg ott lent, a többiek hajkurászták az életet, Béla meglelte a fában, ahogyan eggyé vált vele, és ővele meg minden férgek és csimaszok, ott ették meg, akárha a földi koporsóban, hogy Béla megérezte magában az atomokat, és teremtőjét, édes egy szülőjét, a csillagokat, amint fölrobbanva szertesugározzák Béla építőköveit, mintha lego volna rossz műanyagból. És ekkor látta meg a világ elejét, észrevette a végét, a kör bezárult a fa tetején ülve.

Fán léte elején a fröccsök ura hívogatta őt még a lenti világba, borokkal, vodkával kecsegtette, mint a feledés gyilkos nedűivel, mondta neki, hogy várja a szék, rajta a kiült segge nyoma, az abroszon a foltok őérte epednek, neki szól a harang és neki kel fel a nap, hogy minden őérette van ezen a csalfa világon. De aki elterült a nyugalmas ágon, majd már eggyé is vált vele, az hogyan is mehetett volna, ha nem mehetett. Mert és ugyanis nem a szánás és nem a vágyás volt az akadály, hanem a képtelenség, meg, hogy mocorog de indulni erőtlen, és nincs is hová. Mert aki a mohák és gombák szemén át látja a világot, az ismeri a halált, és abból nézvést az élet ilyen szeletek, az idő különálló rétegei egymásra pakolva, egymásra halmozva a totyogó Bélát, a dömpereset, a serkenő bajszút és a deresedőt, amelyek mind ugyanazok de egészen mások, és a díszletek is másmilyenek, csak a fa örök.

A falu is úgy volt előtte szeletekben, egyszerre nyárban, őszben, télben, a harang folyton zúgott és hallgatott, a népek ahogy születtek, azonmód hanyatlottak el, a film gyorsítva pergett és állt, félbeszakadt sírások, sikítások és hányások, ezüstös fejszesuhogás. És akkor, az egymásra torlódó valóságban vagy valótlanságban tisztán hallotta fekete luk istenből a szirénhangot, ami fuvolázott neki, hogy elefánt voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs vizeket ittam én, a dombon álltam s ormányommal ott megsimogattam a holdat, a napot, és fölnyújtottam ajkukhoz a fát, a zöld cincért, a kígyót, a kovát, most lelkem: ember, mennyem odavan, szörnyű fülekkel legyezem magam. És tovább: a küszöbön a vashabú vödör, szeresd a lányt, ki meztéláb söpör, a szennyes lé lapulva árad el, tajtékja fölgyűrt karján szárad el, én is bádoghabokba horpadok, de kélnek csengő és szabad habok s végigcsattognak tengerek lován a lépcsőházak villogó fogán.

Aztán fülelt a csend, Béla pedig arra döbbent, hogy egy hete csak a mamára gondol. Fölkereshetné ifjúságát, gondolta, kiszakította moha és gombagyökereit a fából, nyújtózkodott, hogy a csontjai úgy roppantak, mint gazella gerince az oroszlán foga alatt. És nem törődve azzal, hogy izmai már lazulnak, ahogyan a rigóktól tanulta még valaha, startot vett a lábával hajlítva, nyújtva szökellve, ezzel együtt meglendítette a karját széles méltósággal, és nem azért hullt alá, mert ez a mozdulat a sasoké, és nem senkiházi rigóké, hanem, mert bár harmadnapja nem evett, mégis ólomból volt a segge. Ezért bucskázott alá szégyenszemre, pattogott az ágakon, amelyek recsegtek-törtek alatta, és már nem is volt tudható, melyik a zajosabb, Béla vagy a fa pusztulása, és ekkor eszébe jutott Urbino doktor. Ám a földre érkezvén nem Fermina Daza arca volt fölötte, hanem a fröccsök uráé, aki azt kérdezte tőle aggódva: jól vagy? Nem egészen, válaszolta Béla, ahogyan visszatért belé az élet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!