Félig részeg, vagy tán egészen az

Tegnap hajnalban itt minálunk, az utca végi piacon eltörték egy ember orrát. Mindennapos, szóra sem érdemes eset, tudni is csak azért tudunk róla, mert kicsit ismertebb figura volt. Ha ilyen noname Bélákat vágnak pofán úgy, hogy eltörik az orruk, senki nem kapja föl a fejét, most meg országos lapok sopánkodtak, hogy én édes Jézusom, hová jutottunk. Nem jutottunk sehová, éppen ott tartunk, ahol már nagyon régóta vagyunk. Közkeletű, hogyha megkérdezzük a lángososnál, sorba tetszik állni, vagy nem, akkor eltörik az orrunkat. Istenem, viszketett a tenyerük, mint az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak.

A piaci lángosos ilyen hajnali órán egyébként különös alakok gyűjtőhelye, akik egyenesen a részeg éjszakából érkeznek ide. Szemük tűzben ég, lábuk inog, ordibálnak, nagy szélesen sokkal több teret töltenek ki, mint ami indokolt volna, s ami nekik járna, és néha pofán vernek egy-egy embert. Úgy telepszenek a piacra, mint a kollégisták az országra, hangosak, gátlástalanok és bunkók. Nem érdemes ezen sokat lamentálni, amikor miniszterügynök elvtárs bokszoló pózban fotózkodik lejárt szavatosságú filmsztárokkal, és az üzenete a kép szerint a pofon, akkor ne csodálkozzunk, ha a piacon beverik a pofánkat és eltörik az orrunk.

A magyar tudatban a hősök ilyenek. A malomkövet hajigáló Toldi, a léha Kukorica Jancsi, aki, míg csajozik, elvész a nyáj, aztán lekardozza a fél világot. Az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak született egy fiú unokája, aki most – az ő szavai szerint – még Kukorica Jancsi, de majd János vitéz lesz. Kisdedeken nem élcelődünk, a kölök nem tehet róla, ki a nagyapja, rajta viszont annál inkább. Hogy Orbán Viktornak eddig terjed a horizontja, az az ő baja és áttételesen a miénk. Viszont ha ismerné a mesék működési mechanizmusát, tudná, hogy a János vitézek mint toposzok épp az olyanok ellen küzdenek veszettül, mint ő. A népet sanyargató királyok ellen.

Mert királyoknak szoktak ilyen dzsemborit csinálni a közrádióban, ha gyarapszik a család, mint amit Orbán kapott, hogy előadhassa ezt a János vitézes sztorit, meg azt, hogyan nevelte saját lábon állásra a lányait. Hogy fingja sincs arról mi zajlik az országban, mutatja, azt sem tudja, milyen pejoratív értelmet kapott a családjában saját lábon állás, és csak pofázik a degeneráltak vagy a részegek teljes felelőtlenségével. Faék vagy falvédő egyszerűségű a manus világképe, de Márai is megjósolta, „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt, sunyi parasztok”. Emellett ez a miénk még ráadásul ilyen harcias kiskakas is.

Nem a háborús retorikájáról van most szó, hanem a lángososnál orrot törő habitusról. Viszkető tenyérről, kokiról és sallerről, meg arról, hogy Goodfriend ügyvivőnek is megüzente, ha férfi lenne, kiállna ellene szemtől szembe, kard ki kard. Mondja ezt a függöny mögé rejtező. De ma épp nem a gyávaságáról, hanem a tajparaszt gondolatiságáról elmélkedünk, bár lehet, a kettő szervesen összefügg. Illetve biztos, hogy így van ez. Az ország tragédiája viszont az, hogy ez a nívó a viszonyítási pont vagy zsinórmérték. Csak rá kell néznünk a sajtója nyelvezetére, s elmerülve benne semmi csoda nincs abban, ha a piacon beverik a jámbor emberek orrát.

Ugyan nincs ok okozati összefüggés, de az országot megülő militáns takonyban nem is meglepő egyáltalán. Illetve mit is várhatnánk a permanensen testnevelő, lőtérre járó, futballozó, hazafias nevelésben részesülő ifjúságunktól, mint, hogy eltörjék az orrunkat. Ha félrészegen, ha józanul, egyre megy, a minőségen nem változtat. Nem csak elhülyül, el is vadul az ország, de ez sem nóvum, csupán elkeseríti az embert. Ma még. Aztán majd azt sem. Káromkodás lesz meg fütyörészés, miközben nyílik kifelé a pitypang. Szó nincs arról, hogy élni így nem lehet, de azért megkérdezi az ember: minek? No most, itt tart jelenleg kipcsakká válásunk. Jó utat.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “Félig részeg, vagy tán egészen az
  1. Yeti szerint:

    Élni igen sokféleképpen lehet.
    Bizonyos , hogy nem szükséges feltétele sem ész sem valamiféle érdem.
    Az értelme pedig – 42.
    Molibdén tömegszáma , úgyhogy igaza lehetett Douglas Adamsnak.

    Verekedős bunkók előfordultak a szockában is, igaz meglehetősen gyorsan megkínálták a kádárkolbásszal az ilyeneket. Mivel másból az akkoriak sem értettek.
    Látni akkor is csak azt és annyit lehetett az elvtársurak életéről amit és ahogyan ők megfelelőnek gondoltak.
    Az tény, fiatalon könnyebb volt elviselni a konszolidált kádári rendszert, mint évtizedek múlva a mostanit.

  2. remete szerint:

    Népünk 3/4-e bunkó. Horvát partok után – ahol rengeteg a lengyel! – megdöbbentett micsoda szétkúrt arcok vesznek körül a boltban. A térburkoló segédmunkásoknak finomabb redőik, emberibb formájuk van odaát. Komolyan elgondolkodtam, hogy vénségemre nyelvtanulásba is kezdek. A király viszont nem hülye teljesen, mert nagyon is látja, tudja, milyen ökörmezőn forgatja a kabátját. Szerintem 2004 óta gyűlik benne a bosszú, hogy nem ő vitt az Unióba bennünket. Bár én már 89. nyarán megutáltam, mert akkor már mentek az oroszok Szhelyről. Döglött oroszlánnal ki kekeckedik? Bugris csepűrágó volt már akkor is!

  3. miki1950 szerint:

    Igaz, hogy az orbáni rendszer felépítménye velejéig romlott és az bizony leszivárog a “talajba “,mégsem tartom helyénvalónak az általánosítást. Sok hasonló eset történt,történik és történni is fog a jövőben, mégsem gondolom, hogy ilyen ügyekben
    a felelősség a politikai
    kultúrálatlanság számlájára lenne írható.
    Az egyénére annál inkább.

  4. hj szerint:

    Nekem a „saját lábon állás” felemlegetése nem úgy tűnt, mintha Orbán Viktor nem tudná, hogy ez a kifejezés milyen irritáló asszociációt hordoz a lánya kijelentése óta, hanem sokkal inkább úgy, hogy dafke módon ismétli – mondhatnám, meghosszabbítja Bicskéig, ha kell Lovasberényig –, illetve megpróbálja visszaszerezni az eredeti jelentéstartalmát. Ugyanúgy, ahogy a „libernyák” szóról is hiába vezette le Kálmán László nyelvész, hogy az a csőcselék szóhasználata, Orbán Viktor csak azért is megismételte. (De szerintem ezek egyáltalán nem politikai kérdések, hanem egy óvodáskori érzelmi szinten megrekedt egyén karakterének lenyomata politikának hazudva.)

    • miki1950 szerint:

      Egyetértek, bizony azt csinálja a dafke, bosszúálló beteges fajtája.
      Ahogy öregszik, úgy hülyül a szerencsétlen flótás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!