Vidnyánszky Attila lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ez szinte borítékolható volt, miután a bátrak és dicsőségesek megszavazták az iskola szétveréséről szóló törvényt, amit eufemisztikusan modellváltásnak neveznek. A lipsik, vö. libernyákok hiába visítoztak ellene, jótevő egyetlen atyánk elvitte őket a hátukon messzire, hogy mára szavuk se halljék. Vidnyánszky valamikor jó rendező volt, hogy a NER-rel érintkezvén mindez tovaszálljon, mert az ideológia legyőzte az ihletet, a sötétség a világosságot, a halál az életet.
Mára hatmilliárdos állami támogatás mellett termel az általa igazgatott Nemzeti Színház százmilliós hiányt, mert nem tudja megtölteni a nézőteret, a keresztény-nemzeti színjátszás nem érdekli a keresztényeket és nemzetieket ugyanis. Kitetszik, nem az volt a lényeg, hogy az ő irányuk játsszon a Nemzetiben, hanem, hogy a másik egyáltalán ne. Vidnyánszky szerepe ebben a kontextusban nem az építés és értékteremtés, hanem a rombolás, aminek tökéletesen megfelel. Kár érte, kiváló ügynök volt. Hogy mire képes oktatóként, illetve az oktatás irányítójaként, azt a kaposvári helyzet mutatja, ahol szintén Vidnyánszky érkezése óta romokban hever a színészképzés.
Nem szép kilátások ezek, de az, ha nem is megnyugtató, legalább nem ordasság, hogy Vidnyánszky azért szakmabéli, így szakértő kezekkel cseszheti el, amit a kezébe vesz, s amivel a Párt megbízza. No de, sem ép ész, sem józan belátás, de még részeg monyolás sem jön rá arra, mit keres ugyanebben a kuratóriumban – és ez az igazi nerikum – Bacsa György, a MOL stratégiai ügyvezető igazgatója és Világi Oszkár, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója. Igaz, ha meggondoljuk, hogy maga az egyetem is immár az Innovációs és Technológiai Minisztérium fennhatósága alá tartozik, akkor érthető az olajos vonal. Vagy nem.
Elmélkedhetnék arról, és kapnék a pofámra, hogy a magyar egyetem élén a háromból kettő miért határon túli vérünk – egy szlovák, egy ukrán –, ami csak egy, de egyetlen egy kérdést vet fel: hogy azok, akik szerencsétlenségükre ide születtek, miért nincsenek dédelgetve miniszterügynök elvtárs által. Mert olybá tűnik, és tessenek engem megcáfolni, hogy a bennszülött magyar a pénz-, és helyosztás során hátrébb áll a sorban. Egyszerűbben kifejezve lecserélik a hűségesebbnek tűnő, mert megvett határon túli véreinkre, akik aztán Orbán stílusában osztják az észt a magyarságról. De ez már nem a Színművészeti ügye, hanem szimpla hazaárulás, tehát szót sem érdemel.
Én kimondottan szeretek másodrendű állampolgár lenni. Ugyan semmit nem kapok, de nem is várnak tőlem semmit, ez az afromagyar lét. Egyelőre utazhatok egy villamoson az igazmagyarokkal, sőt, bemehetek ugyanabba a kocsmába is. Szavam nem lehet. Ennyit a nemzeti vonalról, de ezt az olajosat akkor sem értem. Mit fizet ki ennek a kettőnek Orbán ezzel, vagy mit kér majd tőlük egyszer, ez a nagy titok A hírről szóló írás alatt a számból vette ki a szót az egyik kommentelő, aki jámborul csak annyit kérdezett: maradt valami még, amit szét lehet baszni? – És választ is kapott rá, hogy igen, minden nap találnak, viszont egyszer elfogy majd, mert a világűr javai is végesek.
Az a mentális rombolás, ami kies – de egyre kietlenebbé váló – hazánkban folyik, már most elég lenne egy egész hosszú évszázadra, a fiúk azonban nem adják fel. Erre a színészképzésre visszatérve azért, nincs bal-, és jobboldali színészet, nincs olyan, hogy a jobbos alaposabban tudja ráncolni a szemöldökét. Ez az átalakítás tehát, amit az olajipari főnökök is mutatnak, nem szakmai alapon ment végbe, hanem a pénz és az ideológia mentén. Ez utóbbi kapcsán pedig a harmatos színi növendékek semmire sem vágynak jobban, mint, hogy oktatás címén egész nap a fajelméleti sovinizmus csodáit tolják a képükbe. Hogy miniszterügynök elvtárs bájos szavaival foglaljuk össze: ennek is kampó.
Vélemény, hozzászólás?