Három színművészetis

Vidnyánszky Attila lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ez szinte borítékolható volt, miután a bátrak és dicsőségesek megszavazták az iskola szétveréséről szóló törvényt, amit eufemisztikusan modellváltásnak neveznek. A lipsik, vö. libernyákok hiába visítoztak ellene, jótevő egyetlen atyánk elvitte őket a hátukon messzire, hogy mára szavuk se halljék. Vidnyánszky valamikor jó rendező volt, hogy a NER-rel érintkezvén mindez tovaszálljon, mert az ideológia legyőzte az ihletet, a sötétség a világosságot, a halál az életet.

Mára hatmilliárdos állami támogatás mellett termel az általa igazgatott Nemzeti Színház százmilliós hiányt, mert nem tudja megtölteni a nézőteret, a keresztény-nemzeti színjátszás nem érdekli a keresztényeket és nemzetieket ugyanis. Kitetszik, nem az volt a lényeg, hogy az ő irányuk játsszon a Nemzetiben, hanem, hogy a másik egyáltalán ne. Vidnyánszky szerepe ebben a kontextusban nem az építés és értékteremtés, hanem a rombolás, aminek tökéletesen megfelel. Kár érte, kiváló ügynök volt. Hogy mire képes oktatóként, illetve az oktatás irányítójaként, azt a kaposvári helyzet mutatja, ahol szintén Vidnyánszky érkezése óta romokban hever a színészképzés.

Nem szép kilátások ezek, de az, ha nem is megnyugtató, legalább nem ordasság, hogy Vidnyánszky azért szakmabéli, így szakértő kezekkel cseszheti el, amit a kezébe vesz, s amivel a Párt megbízza. No de, sem ép ész, sem józan belátás, de még részeg monyolás sem jön rá arra, mit keres ugyanebben a kuratóriumban – és ez az igazi nerikum – Bacsa György, a MOL stratégiai ügyvezető igazgatója és Világi Oszkár, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója. Igaz, ha meggondoljuk, hogy maga az egyetem is immár az Innovációs és Technológiai Minisztérium fennhatósága alá tartozik, akkor érthető az olajos vonal. Vagy nem.

Elmélkedhetnék arról, és kapnék a pofámra, hogy a magyar egyetem élén a háromból kettő miért határon túli vérünk – egy szlovák, egy ukrán –, ami csak egy, de egyetlen egy kérdést vet fel: hogy azok, akik szerencsétlenségükre ide születtek, miért nincsenek dédelgetve miniszterügynök elvtárs által. Mert olybá tűnik, és tessenek engem megcáfolni, hogy a bennszülött magyar a pénz-, és helyosztás során hátrébb áll a sorban. Egyszerűbben kifejezve lecserélik a hűségesebbnek tűnő, mert megvett határon túli véreinkre, akik aztán Orbán stílusában osztják az észt a magyarságról. De ez már nem a Színművészeti ügye, hanem szimpla hazaárulás, tehát szót sem érdemel.

Én kimondottan szeretek másodrendű állampolgár lenni. Ugyan semmit nem kapok, de nem is várnak tőlem semmit, ez az afromagyar lét. Egyelőre utazhatok egy villamoson az igazmagyarokkal, sőt, bemehetek ugyanabba a kocsmába is. Szavam nem lehet. Ennyit a nemzeti vonalról, de ezt az olajosat akkor sem értem. Mit fizet ki ennek a kettőnek Orbán ezzel, vagy mit kér majd tőlük egyszer, ez a nagy titok A hírről szóló írás alatt a számból vette ki a szót az egyik kommentelő, aki jámborul csak annyit kérdezett: maradt valami még, amit szét lehet baszni? – És választ is kapott rá, hogy igen, minden nap találnak, viszont egyszer elfogy majd, mert a világűr javai is végesek.

Az a mentális rombolás, ami kies – de egyre kietlenebbé váló – hazánkban folyik, már most elég lenne egy egész hosszú évszázadra, a fiúk azonban nem adják fel. Erre a színészképzésre visszatérve azért, nincs bal-, és jobboldali színészet, nincs olyan, hogy a jobbos alaposabban tudja ráncolni a szemöldökét. Ez az átalakítás tehát, amit az olajipari főnökök is mutatnak, nem szakmai alapon ment végbe, hanem a pénz és az ideológia mentén. Ez utóbbi kapcsán pedig a harmatos színi növendékek semmire sem vágynak jobban, mint, hogy oktatás címén egész nap a fajelméleti sovinizmus csodáit tolják a képükbe. Hogy miniszterügynök elvtárs bájos szavaival foglaljuk össze: ennek is kampó.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Három színművészetis
  1. Yeti szerint:

    Hazát az árulhat, akinek van – az most mindegy, hogy lopta a többiektől vagy örökölte.
    Nekem rég elkeveredett a nagy nerregés közepette, mondhatnám már a kampónak is kampó.
    Viszont már nem is hiányzik, megszoktam.

  2. remete szerint:

    A végső cél az agyak átkódolása, ahogy a bolsevikok/komcsik próbálták, s akárhogy is: 70 évig működött is a maga kezdetleges módján – millió élet senyvedt el általa, alig páran merték danolni füstös presszók mélyrétegeiben, hogy az “eszemet nem, azt nem adom, eliszom inkább, eliszom!”. Most egy szofisztikáltabb verzió jön, támaszkodva már a mindenféle megvehető mérnökök trükkjeire. Leni Riefestahl-ok minden korban akadnak, ha biztosítjuk nekik a statisztériát, ott, ahol 8,5 m. választópolgár hiszi magát főszereplőnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!