A szivárvány lekonyul

Pride fesztivál lett volna Linzben nemrégiben, de a járvány miatt elmaradt. Ezen okból és ez alkalomból a helyi katolikus gyülekezet ifjúsági csoportja szivárványos zászlót pakolt a templomára, ráadásul nem forradalmárként, suttyomban, hanem egyházi engedéllyel. Azaz, a helyi plébános, püspök, vagy én nem tudom milyen rangú Isten szolgája jóváhagyásával. Isten pedig, aki mindent lát, nem sújtotta haragjával őket, nem volt se mennydörgés se villámlás, hanem nyájasan sütött a nap. Hiába hisszük másként, Szodoma sem a kurválkodás miatt pusztult el, hanem, mint Ezékiel könyvéből kiderül, a gőgösség volt a bűne, hogy az ottaniak jólétük ellenére sem segítették a rászorulókat. Innen is lehet nézni, mert máshonnan minek.

Itt ugrik be oldalsodorként az a magyar templomi cetli, amely arra int, hogy ne adakozzanak a koldusoknak, következésképp a linzi fiatalok rá sem szolgálnak a mindenható büntetésére, míg viszont a magyar egyháziak pedig igen. A linzi sorosista katolikusok tovább is mentek istentelenségükben, mert még ezt is írták a szivárványos zászlójuk mellé: „Az evangéliumi örömhírnek a szeretet az alapja, és nem tesz különbséget az emberek között a szexuális orientációjuk alapján. Mindenki Isten szeretett gyermeke. Kitartunk amellett, hogy a saját nemükhöz vonzódó emberek és a nemi identitások elleni semmiféle diszkriminációnak nem lehet köze a keresztény princípiumhoz. Mi mindenkit várunk, hogy velünk ünnepeljen, mindenkit befogadunk, nálunk lelki hajlékra talál.”

Ilyeneket látva és hallva az ember tanácstalanná válik, mert érzékei a magyar, avas szagú, fennakadt szemű és ájtatos pátoszba merülő katolikus ifjakhoz (és vénekhez) szoktak. Illetve még olyanhoz, hogy Bayer tagkönyv, valamint a hasonszőrűek az ilyen ifjakat leköcsögözik vagy leköcsögöznék, mindenféle lapokban és televíziókban pedig elképesztő leleplezések látnának napvilágot a bűnben tocsogó, elhajló keresztényekről, akiket ki kellene közösíteni a nyájból. Néhányukat pedig elhagyott utcákon vernék meg nagy-nagy szeretettel. Jobban belegondolva már az maga a tragédia, és mutatja, hol is élünk, hogy egy ilyen hírre az ember fölkapja a fejét, sőt, csodálkozik, hogyan mennek a dolgok a világ más tájain, mert nem ehhez szokott itthon. És ilyenkor önmagán is elképed, hogy furcsa neki a természetes.

Ez azt mutatja, hogy amiben ő él, ez a NER, amiben tengeti napjait, furcsa egy hely, illetve aggathatnánk rá más jelzőt is, de érkezne akkor hajnalban a fekete Pobjeda halkan. Linzben sem lenne így, ha másképpen volna. Mert ugyanis, ha Horthy szövetségese, ez az Adolf nyer hetvenöt éve, akkor Linz, amihöz különösen vonzódott a manus, ez a kies város Kulturhaupstadt des Führers (a Führer Kulturális Fővárosa) lenne, és biztosan nem aggatnának a katolikus ifjak szivárványos lobogót a templomtoronyra. Viszont nálunk sem aggatnak, s míg ott az emlékekből is kitörölnék a tébolyodott bajuszost, nálunk meg virágokat visznek a magyar cimborája sírjára. Én ebből messzeringó következtetéseket le nem vonok, csak csöndesen megjegyeztem.

Mert ugyanis régesrég rájöttem én, hülyék mindenhol vannak, csak nem mindenütt ők irányítják az országot. No most, emiatt lehetne is irigyelni a linzi katolikus ifjakat, de minek. Megvan nekik is a saját bejáratú nyomoruk bizonyára, ők csupán arra döbbentettek rá, milyen igaz is az ősi magyar bölcsesség, miszerint mindenhol rossz, de a legrosszabb otthon. Hogy ezt én találtam volna ki – vethetik a szememre –, az bizony igaz, de nem tévedek vele túl sokat. Sőt, még azt is felróhatnák, depressziós vagyok, de a rossebeket – bár indokom volna rá bőséges –, hanem inkább realista. S így miként igaz az, hogy ne a tükröt okold, ha a képed ferde, ezért az én pennám rajzolta kép is azért leledzik a szürke ötven árnyalatában, mert a tárgya olyan. Ez ilyen egyszerű, és ezért nincsen másképp.