Cien años de soledad

Eléggé lehangoló látni és hallani, hogy miniszterügynök elvtárs nem olvas, csak beszél. Egyre többet, s pláne még miket. Ha most kellene a beszédeiből összeállítani egy kötetet, ilyen harcászati kézikönyv kerekedne belőle zupás őrmesterek számára, az ő szókincsükkel, nívójukon és habitusukkal. Mint tegnap is, amikor turulszobrot avatott a trianoni ünnepkör utójátékaként, mint nemzeti politika. Nem idézném, csak szavakat belőle, az is épp elég megismerhetni azt a végtelent, ami benne leledzik: csapás, támadás, csatatér, golyó, kardvas, vérveszteség, katonák, döntő ütközet, győzelem.

Mindez keresztény maszlaggal leöntve, amitől olyan lett az egész, mint amikor Svejk ministrált a tábori misén a fontra induló katonáknak. Ezen túl, mint tapasztalhattuk, gondjai akadnak az idézetekkel. Szerelmes verssel komcsizik, Wass Albertet delirál mindenhová, ilyenek. Tegnap nem idézett, csak utalt, de ezt se nagyon kellett volna, s nem azért, mert zokon veszem, hogy a mocskos mancsával Marquez mesterhez ért, hanem, mert ebből is szarul jön ki. „A száz év magány korszaka véget ért, ismét vannak szövetségeseink, jó szomszédaink, akikkel együtt készülhetünk a jövőre.” – mondta miniszterügynök elvtárs, s nekem más dolgom nem akadt, mint tiszta forrásból megmutatni, hogyan is ér véget a száz év magány. Tessék, gyerekek:

„…Melchiades az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi. Most Aureliano e leleménytől elbűvölve, hangosan, kihagyások nélkül olvasta az enciklikákat, amelyeket maga Melchiades kántált el Arcadiónak, s amelyek valójában a kivégzését jövendölték, és rátalált arra a jóslatra is, hogy meg fog születni a világszép leány, aki testestül-lelkestül felszáll az égbe, és elolvasta a két meghalt ikertestvér származását, akik lemondtak a pergamenek megfejtéséről, nemcsak tehetetlenségből és állhatatlanságból, hanem azért, mert korai volt a próbálkozásuk. De Aurelianót itt már cserben hagyta a türelem, alig várta, hogy a saját eredetéhez érjen, és átugrott egy részt. Ekkor támadt fel a szél, lágyan és langyosan, és múltbeli hangokat hozott, ősi gerániumok suttogását, a legszívósabb nosztalgiáknál is régebbi csalódások sóhajait. Ő észre sem vette, mert éppen akkor jutott el az önmagához vezető első nyomokig egy bujálkodó nagyapában, akit a léhaság a délibábos sivatagba hajtott, hogy megkeresse a gyönyörű lányt, és aztán sohase tegye boldoggá. Aureliano felismerte, majd tovább haladt származásának titkos útjain, és rátalált arra a pillanatra, amikor skorpiók és sárga pillangók közt megfogant az alkonyi fürdőben, ahol egy kétkezi munkás csillapította kéjvágyát a szeretőjével, akit a lázadás hajtott a karjaiba. Úgy elmerült az olvasásban, hogy nem is érezte a szél második rohamát, amelynek cikloni ereje kitépte az ajtókat és az ablakokat, lesodorta a ház keleti szárnyának tetejét, és elszaggatta az alapzat gyökereit. Csak ekkor tudta meg, hogy Amaranta Ursula nem a nővére volt, hanem a nagynénje, és Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak, és világra hozzák azt a mitológiai állatot, amely majd véget vet a nemzetségnek. Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésben, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon…”

Nos hát, ennyi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
1 hozzászólás “Cien años de soledad
  1. Jane Doe szerint:

    Similis simile gaudet. A minielnök alkalmazkodott már a NER-társakhoz.
    Bár kezdhettem-végezhettem volna egyszerűen is: simlis.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum