Én kicsi dínóm

Hogy hová vezet, ha emberek és dinoszauruszok egyszerre vannak egy helyen, az nagyon jól látszott a Jurassic Park című filmben, amelyben fröcsögött a vér és ropogtak a csontok, az alkotók úgymond szabadjára engedték a fantáziájukat. Annyira azonban nem, mint a Creation rajzpályázat kiagyalói, akik arra ösztönöznek, képzelje el az ember, mit szóltak a dínók az épülő Noé bárkájához – szóhoz sem jutottak -, hogyan érezte magát az első dínópár az Édenkertben, és ráadásnak még, hogy milyen volt az emberek és a dínók kapcsolata.

Ilyen rajzokat várnak, meg még arról is, hogy milyen lehetett az állatok békés egymás mellett élése, illetve, hogy milyen volt a világ a teremtés előtt, meg utána. Ezt a rajzpályázatot az EMMI támogatja, amivel újabb bizonyságot nyerünk arról, hogy a minisztérium a kis és nagyobbacska magyarok elhülyítésén munkálkodik, amit egyébként a NAT is bizonyít. Kedvenc szedetem a Száz év magányból, amikor Ursula felszólítja a férjét, José Arcadiot, hogyha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának, s ez az óhaj igaz az EMMI-re, Káslerre és az egész degenerált bandára is.

Viszont tehetetlenek vagyunk velük szemben, mert van a sötétségnek az a foka, ami nem gyógyítható. Az a kérdés egyébként csupán, miért vállalja valaki a lobotómiát a boldogulás érdekében, azaz, mennyire éri meg egy ázalékállatka nívójára lemenni anyagi és más javak reményében. Hogy mikor jön el az a pont, amikor a delikvens képen köpi saját magát, hogy ezt azért mégsem kellett volna. Mint kitetszik, kies hazánkban ilyen veszélyek nem fenyegetnek, sőt, minél nagyobb képtelenség az, amivel indokolják, miért olyan nyamvadt az életük, annál büszkébbek rá.

Felnőtt emberek, akik úgy-ahogy rendelkeztek a világról szóló információkkal, ezeket a józan ész ellenében megtagadják, és ezek szerint arról ábrándoznak, hogy az oroszlán az antilop lábát mosogatja, vagy viszi a táskáját. Egy T-rex meg Noéval diskurál, hogy hová tegyék a kanapét a nagy útra, és még számos módon mutathatnám be azt az abszurditást, ami itt van a szemünk előtt, és megint és újólag föl kell tenni azt az alapvető kérdést, miért jó ez és kinek jó ez. Illetve, akinek jó, akkor miért is jó neki, mert az ember már csak ilyen gyakorlatias.

A rajzpályázat egyébként – felhívásában – 9-től 99 éves korig hív alkotásra. S ha elképzeljük, midőn Jóska bácsi a nyugdíjas klubban zsírkrétával rajzolgatja az Édenkertben fügét majszolgató raptorokat, mindjárt nincsen több kérdésünk, hanem megveregetjük Jóska bácsi hátát, meglapogatjuk mintegy azzal az odaadó és gondoskodó szeretettel, amellyel a csökkent értelműeket fogadjuk a lelkünkbe. Ezt kell tennünk, mert, mint kitetszik, országunk kezd hasonlítani egy zárt osztályhoz, amelyben az ápolók a terheltebbek.

Mindez egyébként, hogy a gondolkodás ilyen restségére alapozva akarjuk megszilárdítani a hatalmunkat, nem új keletű. De úgy véltük, az a kor, amit például a Gyalog galopp is mutat nekünk, rég elmúlt már, aztán rájövünk, hogy á, dehogy. Ki gondolta volna akár csak tíz évvel ezelőtt is, hogy Magyarországon visszatér a középkor. Voltak rá utaló jelek, de az elhülyülés ilyen töménységét senki sem várta, és mégis itt van. Ott tartunk immár, azért kell szorgoskodnunk bensőnkben, hogy ne menjen el az eszünk, ilyen közegben viszont ez megterhelő feladat.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
3 hozzászólás “Én kicsi dínóm
  1. Yeti szerint:

    Az járt jól, akinek nyugat felé ment el az esze és még időben utánasietett.
    Vagy az sem, de ez megint attól függ kinek melyik diliház a szimpatikusabb.

  2. hj szerint:

    Hurrá! Egy újabb hungarikum!

  3. remete szerint:

    Mi történt? Mi fagyhatott el így tél végén? Vagy fogyhatott…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!