Kampec dolores XCVIII. – Jerikó

Amikor Béla hazament, hogy meglátogassa rég nem látott barátját, a legyet, nem tudta, hogy ezt nem kellett volna. Mert, bár a falut már sokszor elpusztította és meg is mentette, ez a látogatás olyan eredménnyel jár majd, mint Macondo végnapjai, mikor is, mint emlékezhetünk, szél hordta szanaszét még az írmagját is, hogy semmi nem maradt, az emléke is odalett, mintha soha nem is lett volna. Mert Béla nem találta a legyet, akinek ugyan még neve sem volt, mert, ha ő az egyedüli, az egyetlenegy, akkor nem kell megkülönböztetni a többitől azzal, hogy olyan fura hangalakokkal illetjük, mint mondjuk a béla, mert mondhatnánk rá azt is, vrzukat, annak se lenne semmi értelme, ha a légy csak van, és egyedül meg kivételesen.

Ha istenből egy van, neki sincsen neve, nem hívják őt sem Apollónak, sem Zeusznak, Sívának sem hívják, hanem Istennek, akinek a neve is kimondhatatlan, JHVH. Ezért esetünkben lehetne lgy, a légy, vagy megköveznek, viszont ha így hívták, ha úgy, nem volt sehol sem, nem találta Béla a lakásban, de még a maradékait sem pókhálók alján, a légy tehát nyom nélkül eltűnt, szublimálódott, esetleg egyszerűen világgá ment, mert ugyan Béla megszelidítette, de nem végezte el az ebből fakadó kötelességeket, és ott hagyta magára. A légy zsörtölődhetett is volna, hogy csak a szex, csak a szipu, vagy esetleg, hogy mindig csak a kocsma, a haverok. De a légy nem kérte számon Béla idejét és szívét, hanem eltűnt, és senki nem tudta, hová.

Bélának ekkor, hogy a hiányt kitöltse és a bánatát megmagyarázza valahogyan, Ray Charles jutott az eszébe, ahogy belesírja a mikrofonba, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált, és mindenféle zenék jutottak eszébe hirtelen, a zenék olyan serege, amely kapásból legyőzte őt. Olyan vágy volt ez a zene után, mint a fuldoklónak levegőért, az iszákosnak egy kortyért, halottnak az életért, élőnek a halál után, mindent leterítő, eszement epekedés, amilyen az igazi szerelem és az igazi gyűlölet, amilyen az élet, ha van, és nem csak annak másolata. Így tért vissza Bélába a lázadó kamasz, s bár a füle már lekonyult és izmai lazultak, tudta, hogy megmutatja ezeknek a zenét, ezeknek, akik a nélküledre lépnek egymás talpaira, és délben nótaszót hallgatnak.

Lement a pincébe, fölcipelte a készségeket, amiket ki tudja miért, tán a halálra gondolva csomagolt el gondosan, de most újra lehetett venni elő, kiszedni a nejlonok közül az erősítőt, a bazi hangfalakat, minden készséget és kütyüt, amivel zenét lehet csinálni, és pakolta ezeket fel egy kordéra, tolta-vitte a kocsmába, mint valami ószeres vagy lomizó, akár egy vándorköszörűs, esetleg hullagyűjtő a gyaloggaloppból. Be kell vallanunk, hogy úgy átjárta nem is a visszatért fiatalság, hanem a hittérítők ereje, hogy a légy végtisztességéről el is feledkezett, mert az a lázár ülte meg a fejét hirtelen, hogy a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a traktoristák és protkósok, ha meghallják a zenéit, megtérnek vagy megvilágosodnak.

Tévedett, ha az ő hátán fölállt a szőr egy dallam hallatán, vagy beleborzongott, ugyanaz a traktoristát menekülésre késztette, mint ahogyan ő is visított ezeknek a zenéjétől, átjárás a két kaszt közt nincs és nem is lehetséges. És még csak azért sem, mert az öreg Lukácsnak igaza volt, amikor a zenét meghatározatlan tárgyiasságként értelmezte, ami Béla olvasatában az: neki a nap, a hold meg a csillagok jutottak eszébe egy-egy futamtól, másoknak meg a malacvisítás, és ez ellen senki nem tehetett semmit. De ez mindegy is volt, Béla beszerelt, a hangfalakat a Szentháromság térre irányította, s nem kancsal szándékkal, hanem, mert arra nyílt a kocsma ajtaja. A közmunkások kispárna szemekkel néztek, mi lesz itt, viszont azt még senki nem tudta.

Még Béla sem, mert nem volt tisztában a végtelen hatalmával, amit abból merített, hogy nem törődött semmivel, de nem málé módon, hanem Micimackó metódusával, aki hagyja, hogy átfolyjon rajta az élet, míg a tigris meg ugrándozik a farkán, aztán mire megy vele, ugye. Mindegy, Béla fölrakta az első zenéjét, maximumra tekerte a hangerőt, hogy megváltsa a világot. Az első kósza és visszafogott gitárfutamra nem történt semmi, de, amikor Harrison Stafford éles hangja szinte kilőtt a hangfalból, leomlott a templom tornya, amikor a hatodik ütemre a basszus is beszállt, az oldalfalak, a plébánia, a Szentháromság szobor is a földdel vált egyenlővé, a közmunkások pedig elemelkedtek az égbe.

A trombita a házakat, a szaxofon a kukoricást terítette le, a vokáltól lepottyant a nap, ahogyan a dob káváját püfölte szorgosan a mester, minden egyes ütésre kihunyt egy csillag, s ahogyan kiteljesedett a zene, minden eltűnt Béla körül, ott utazott a sötét, végtelen űrben, mint kivilágított nappalok, könyöklött, hallgatott, áradt a megváltó zene, kimosott mindent Béla szívéből, ott folyt ki a lelke a szemén át, türemkedett ki a szíve, a dobra, basszusra lüktetett, a fúvósoktól száguldott, s amikor elhallgatott, csak a hangszórók sercegése hallatszott, mint az ősrobbanás tizennégy milliárd éves hangja. – A fröccsök ura volt az. Költögette, hogy mi van, mert sírt álmában a széken. Béla pedig körülnézett a kilátástalan világban, és azt motyogta: a kurva életbe. A rohadt, kurva életbe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “Kampec dolores XCVIII. – Jerikó
  1. miki1950 szerint:

    A karácsonyi hangulat -magányában- előtörhetnek
    a beat -rock öregedő imádóiból olyan hangulatelemek (vágyálmok), melyek, ha csak pillanatokra is visszarepítenek az időben.
    Ilyen az elmúlás folyamata. A légyé is, Béláé is, a szerzőjé is és az enyém is.
    De sebaj! A karácsony is eltűnik egyszer a pápai, püspöki “jézusimádat” -tal együtt.
    A zene azonban örök, mert nem a misztikum, hanem az emberi elme terméke.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum