Tüntetők és tüntetettek

Petőfi-díjat kapott Ákos dalszerző és Nagy Feró csótány. Előbbi az év előadója lett kiadott zene nélkül, utóbbi életműdíjat vehetett át voltaképp életmű nélkül, de ezen lehet vitatkozni. Érdemük csak egy, de az alapos: nyalják a kedves vezető valagát, ami minden pénzt megér. Viszont teljesítmény nélkül díjat, kapni és adni is veszélyes foglalatosság, haszontalan időtöltés, mert torzulást okoz a lelkekben, és hazavágja az alattvalók értékrendszerét. Már, ha rendelkeztek egyáltalán ilyennel.

Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Tüntetők és tüntetettek
  1. miki1950 szerint:

    Az Ákos nevű fazont ugyan nem tudom ki a csoda, de Nagy Feró 8 órás időfelosztása nagyon népszerű volt, csak mára
    bulizenévé vált és pont a lényege sikkad el. Úgy kell nekünk, ha nem értjük!
    A Puerto Ricoban és Hong Kongban és Moszkvában zajló tüntetések miértjét az itteni polgárok döntő többsége nem fogja fel,ezért aztán az itthoniak olyanok, amilyenek.
    Itt az emberek szeretnének változást elérni, de a kitartásuk, akaratuk OO hozzá.
    Mégcsak karizmatikus vezető sem kell hozzá, mert döntően civilek szervezik az akciókat (kivétel talán az oroszországi megmozdulások).
    Egy dologban biztos vagyok. Jön még kutyára dér. Kérdés, mikor jön az a pont, amikor azt-mondjuk eddig és itt a vége!

Hozzászólás a(z) miki1950 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!