Áder meg az idegen eszmék

Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy „Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.

Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.

Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.

Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.

Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége.

Felnőtt és józan ember azt a dumát hallva, amit a pecás elengedett, kétféleképpen reagálhatott volna: hátba veri a bajszost, és azt mondja neki, na ne szórakozzál Jani, vagy elszörnyedve tökön rúgja. Ehhöz képest úgy álltak ott azok a katonák, mintha valami szentségben lett volna részük, és ez a baj. Meg az is, hogy ilyenekkel van tele az ország, az ilyenek képesek azt is mondani, hogy miniszterelnök úr nevét halandó a szájára ne vegye, és imaláncot indítanak érte. Ha másra nem, arra jó volt ez az ünnep, hogy feketén-fehéren kiderüljön, mekkora a baj. Hatalmas. Az ország elveszett, menjetek belőle békével.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum