Gyerekfaragás

Soltész Miklós a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára. Mit lehet ilyenkor mondani? Az embert megbélyegzik, hogy prejudikál, de ennek a manusnak mégis csak a címében van a végzete, hogy szép lehet, de okos és ráadásul jó ember az biztosan nem. És így is lett. Viszont éppen ezért a gyerekekről levehetné azt a mocskos mancsát, mert, ha én érintett szülő lennék – ami nem vagyok, hála a nagy Manitunak -, akkor eltalálnám őtet a lába között.

A kölkek atyjai és anyjai viszont, akiknek az elsőszülöttjét vagy sorban az N-ediket készül most épp megrontani ez a rossz ember, mint a Párt mindenható küldötte, szóval a jelenlegi szülők hallgatnak. Erről a nagy kussolásról majd későbben még ejtek pár szót. Ebben a konstellációban az az érdekes, hogy ez a végzettségét tekintve városgazdász mókus, akinek annyi az érdeme orbánilag, hogy a Regnum Marianum tagja, amely szervezet az ország “újraevangelizálására” esküdött fel, tehát hittérítők, s nem más egyebek, hogy ő készül molesztálni a kisdedeket, oszt csönd van mégis. De még mekkora.

Soltész Miklós ugyanis, meg a csatlósai és csuhás pribékjei, illetve hát, az egész fasiszta berendezkedés el akarja venni a gyerekek lelkét. Csorgó nyálú, fönnakadt szemű, tömjén illatú, ájtatos és pátosztól vonagló alattvalókat óhajt előállítani belőlük, s erővel. Erre utal a címében végzete ember kijelentése, miszerint: “Az iskolának, a pedagógusoknak, az egyháznak és a szülőknek közösen kell egy irányba nevelniük a gyermekeket, közösen kell őket csiszolni és faragni.” – Hát, nem, vazze, ne faragd, vazze, mondom kevéssé jámboran, és én kérek elnézést. Köszönöm.

Leginkább a Száz év magány Ursulájának jogos fölhorgadása mutatná meg, mi volna a ideális reakció a szülők részéről ebben a fennforgásban: “…Ha már meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak – kiáltotta. – De a fiaid fejét ne tömd tele azzal a cigánymaszlaggal…” – Ilyenről azonban csak ábrándol az ember, tehát haladjunk sorjában:

Az egyháznak az a szerepe tehát, ha van neki egyáltalán – az én szemüvegemen keresztül minden társadalom rákja az összes, de ott egye rospic -, szóval annyi a funkciója, hogy a segítse a veszett lelkek útját Istenhez. Ebből az is fakad, hogy aki mindezt önerőből képes megtalálni, azt békén hagyja. Megmutat egy metódust, hogy a világot lehet szemlélni így is, de megengedi, hogy szabad úgy is. Mert tudja, hogy determinált világban élünk ugyan, de az embernek mégis van szabad akarata. Sőt, amikor a mindent elárasztó gonoszság miatt megkérdik a csámpás lelkűek, hol az Isten, ezzel a szabad akarattal takarózik épp.

Ordítanék, nyafognék, de most már késő, hogy az egyház egyáltalán ne nevelje az én kölkemet, ne farigcsálja őtet valami torz és gonosz Dzsepettóként, mert jó abból nem származhatik. Legfőképpen azért, mert az a hibás alapvetése van az egyházfiknak, hogy vallás nélkül nincs etika, amire azt felelem, lófaszt, mama. Akkor van csak igazán és szívből, akkor van irgalom és szeretet igazán, nem pedig büntetésektől menekülve, örök gyönyörökben reménykedve, amire jó példa mondjuk a Semjén, aki ugyan – állítólag – vallásos, és mégis milyen gonosz. Az ilyenek a legrosszabbak, a báránybőrös farkasok. Illetve nem farkas ez, inkább mondjuk bűzösborz.

Mindemellett e helyt kell szót emelni a kirekesztés ellen, amit a nem templomjáró népek kénytelenek elszenvedni. Akinek a seggéből fújnak a böjti szelek, visong, hogy az ő vallását kigúnyolják, mégis éppen ő az, aki megvetően tekint, mint alacsonyabb rendű fajra arra az embertársára, aki a pátoszos cirkuszukat kívülről szemléli. S amiatt nézi le a vallásában buzgólkodó az azt leszaró felebarátját, mert az a torz meggyőződése, hogy aki magában hordja az istenét, nem faragott képekben, az jó ember nem lehet. Pedig épp ellenkezőleg. Aki nem presszió, hanem saját belső ereje miatt ember, alaposabban az, mint bármely aprószent.

Ilyesmire hittan nem tanít. Ilyesmire az tanít, ha a kis taknyos magától adja oda a dömperét a másiknak, felezi el a csokiját, mert megérzi ennek a melegét, de már túlragozom, és a liberalizmus megbocsáthatatlan bűnébe esek. Mondom, ha érintett szülő lennék, akkor ilyen megfontolások miatt kikaparnám a hosszúcímű megélhetési misszionárius szép kék szemét, hogy ne az én kölkemet farigcsálja, hanem a petrencerudat, és legyen abból fogvájó, ha el nem bassza. Ennyit akartam mesélni máma, és ja, a kussolásról is ígértem szavakat még. Nos, az van, minden szinten. Akkora kuss van, mint egy kriptában, de ti tudjátok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Gyerekfaragás
  1. Yeti szerint:

    Kriptában cirkusz ez, messziről egészen röhejes.
    Már ha valaki még egyáltalán ránéz valami érthetetlen kíváncsisága miatt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!