Bivalysült

– Mit früstökölnél édes, jó Lajosom? – Tette fel a szokásos kérdést urának a nő, virágos otthonkában, masszívan rögzített, frissen áztatott protkóval, és mamuszban, ezt el ne feledjük. Annyi ideje éltek együtt, hogy Lajos hasonlatossá vált a nejéhez, légzésének ugyanaz a sípoló ritmusa, fejének egy ütemű rángása és coregás mosolya volt, ellenben nem virágos otthonkában, hanem bizonytalan színű atlétában üdvözölte a felkelő Napot, és nem kontyban hordta a haját.

– Egy kis bivalyt ennék, drága jó Jolánom. – Ezt válaszolta a férfi, és tüsszentett egyet, hite szerint megerősítve az igazát, hogy csak úgy rezgett a kezében a nyomdaszagú újság, amelyről maga a nagy “Ő” mosolygott feléjük, körötte óvodások, kezében kósza kajak, tekintélyt sugárzó gyomrát pedig szögletes kevlár takarta, bár titkolni igyekezett, ezért lógott ki a nyelve a szája sarkából, mint valami szomjas kutyának. A fotós nagyszerűen kapta el a pillanatot, amely az egy vagyok közületek témájára született a Kossuth-nóta dallamára.

– Mit? – Értetlenkedett Jolán, mert azt hitte, rosszul hall.

– Bivalyt, Jolán, bivalyt. – Ordította Lajos, mert nagyot hallott kicsit, meg hülye is volt. Ez a következőkből ki is derült, mert látszott, fogalma sincs róla, mi lehet az a bivaly, amikor hajdanvolt filmélményére hagyatkozva szarvakat formált magának, hajlongott, ingatta a fejét, és azt üvöltözte: – Tatanka, tatanka.

Ekkor lépett be a szomszéd Józsi, csipás szemekkel, zsíros hajában párnából ott maradt tollakkal, kezében a házi kotyvasztású kisüstis üveggel, persze, hogy közösen, mód szerint, valamint illőn dicsérjék az urat. Együtt döbbent meg a Jolánnal, leesett az álla, nézték a férfit, aki hullámzott a konyha kövén, és üvöltözte ezt a tatankát. Azt hitték, rossz gyógyszert vett be, attól ment el az esze, de rázta az újságját, abban lehetett hát a baj.

– Mit csinál ez? – Értetlenkedett Józsi.

– Reggelit kér. – Válaszolta Jolán, de már maga sem hitte.

– Mi az Isten bajod van neked? – Így kezdett el emelkedni a hangja olyan hercek felé, amelyek az idők során elrongyolták Lajos dobhártyáit, aki ezért abbahagyta a tatankázást, leült az asztalhoz, kiterítette az újságot és olvasni kezdett.

– Azt írja itt – mondta -, hogy “Ópusztaszeren volt Rácz András, az Agrárminisztérium környezetügyért felelős államtitkára. A rendezvényen úgy fogalmazott, noha a bivalyhús nagyon ízletes és értékes portéka, ennek ellenére kevéssé ismert. A házi bivaly húsa a marhahúsnál szálkásabb, vörösebb színű, édeskésebb illatú, kiemelkedően magas a fehérje- és alacsony a zsírtartalma, ásványi anyagokban gazdag. A teljes országos állomány nagyjából ötezerhétszáz példányra tehető, és ez az állomány már biztosítani tudja a folyamatos ellátást a hústermékekből.”

Ezt olvasta fel Lajos az elámuló közönségnek, Jolánnak és Bélának, akik bután néztek rá, de Lajosból előjött valahonnan ötven évvel ezelőtti énje, nyúlós izmai megfeszültek, és az asztalra csapott, hogy csak úgy reccsent.

– Bivalysültet akarok. – Mondta olyan határozottsággal, mintha tényleg akarhatott volna akármit is, de a színjáték csak Bélának szólt, hogy ki is hordja azt a nyüves nadrágot itt, és tudta ezt Jolán is, így előjött belőle a gonosz.

– Akarsz ám te az idesanyád térgye kalácsát bivalysültet, te ökör, te naplopó. – Így kezdte a litániát, nagy szeretettel, hogy rezgett belé az ablak, és ez hatott. Béla behúzta a fülét meg a farkát, hóna alá csapta a pálinkás üveget és kislisszolt az ajtón, alig is merte betenni. Még hallotta a litániát, ahogyan a másik szomszédhoz csúszott be, hogy emberi szóra leljen, s míg mindez így lezajlott, Jolán úgy halkult el, és kacsintott, hogy jól átverték megint, ennyire egyek voltak ezek a Lajossal.

– Hozok én neked bivalyt, édes jó Lajosom – Búgta Jolán, és már indult is a kis kosárkájával a boltba, míg körülötte zajlott az élet. Guvadt szemű fiatalok piros matricát ragasztottak egy ajtóra ezzel a szöveggel: “Bevándorlást segítő szervezet”, a szembeszomszéd esernyővel ütötte egy hajléktalan fejét, és migráncsot ordítozott, csak a szokásos keresztényi szeretet ülte meg az utcát.

Jolán nem sokat lacafacázott a boltban, két szeletet kért az akciós dagadóból, ami kicsit zöld volt, kicsit málladozós, de a miénk, meg két farhátat is levesnek, mert hiába hitte a Lajos másképp, be kellett osztani a karácsonyról maradt utalványt. De Jolán már hatvan éve csak spórolt, mióta kijárta az óvodát, azóta, a vérében volt, ahogyan az a művészet is, hogy minden szarból olyan ételt rittyentett, hogy csak úgy énekelt.

– Na, volt bivaly? – Érdeklődött, Lajos, a hülye, s az igenlő választ hallva elégedetten lapozta tovább az újságját, amelyik megírta, hogy lesz bivaly, és lett is.

Jolán zsírt izzasztott, kicsit megklopfolta a nyúlós disznóhúst, sózta, borsozta, mustározta, hagymát karikázott hozzá, úgy pirította, mert értette a dolgát. Kontya alá ütött volna a gőz, de nem volt Vargáné, és nem káposztát főzött, ellenben öt perc alatt az ura elé tette a húst, aki falta, tömte, és teli szájjal beszélt.

– Érezni benne, ahogyan az államtitkár úr mondta, a fehérjét és az ásványi anyagokat. – Ilyeneket csámcsogott Lajos Jolán arcába, hogy csak úgy röpködtek a nyálbombák, és a nő nem tudta, mit is szeretett valaha benne, meg, hogy egyáltalán mért van vele egyáltalán, de már nem volt mit tenni. Lajos olyannyira elégedett volt, hogy az ajkain csorgó zsírral együtt megint elkezdett tatankázni, akár valami elkábított óvodás, és látszott rajta, hogy szép az élete, meg, hogy neki már nem kell több, sem más.

– Vedd be a gyógyszered, nehogy baj legyen. – Tolta elé a vérnyomáscsökkentőt Jolán, és még eszébe jutott, hogy a Pistához kellett volna mennie, de csak legyintett. Bekapcsolta a rádiót, mert híreket mondtak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!