Kampec dolores XLVIII.- Táncköszöntse

Amikor Béla azt hitte, hogy a tél fagyos barlangjával minden lázárját, minden félelmét és az összes nyomorúságát odahagyta, két havazás, három szélvihar és nyolc reszketés után máris ott állott előtte hatalmasan a május, és annak is az első napja, amely különös dátum megint csupán arra volt jó, hogy alábukjon a rég elmúlt idő szürke masszájába, csak azért, hogy soha ne lehessen gondtalan rigóélete.

Így volt ez most már ezekkel a jeles napokkal, amelyek ott tolakodtak egymás hegyén-hátán, közöttük apró szünetekkel, amely óramasszák arra valók voltak, hogy közelről tanulmányozza az élet ostoba és hiábavaló voltát, és nem azért, mert visszavonhatatlanul megöregedett, hanem, mert a világ állt tótágast, amiben minden dolgok puffanva zuhantak le az anyaföldre, jelezve még azért a mindenható gravitáció hatalmát, amelyet valahogyan nem tudtak eddig ellopni.

Így mélázott Béla, amikor a kocsma előtt elporoszkált egy reszketeg járgány, tetején a hangszóró majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz máma májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely két ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett helyeznek majd el, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást.

Béla rájött, hogy ma van az a nap, amikor a megalázottak és megnyomorítottak a munka ürügyén valami álomvilágba ringatózhatnak el, átihatják magukat a túlpartra, hogy feledhessék, ez a munka az, amiből nem tudnak megélni ma sem, vagy nincs is. És ez a nap az, amikor a politikások aláereszkednek népükhöz okoskodva beszélgetni velük és mosolyogva, amikor pedig sírni volna jó, valamint az, hogy a nagyokosok két gonosz szeme közé köpni lehessen emberesen.

De ilyen veszély nem fenyegetett, mert Béla eszébe jutott az egy évvel ezelőtti gyalázat, amikor ugyanezen a napon három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos kalapálós zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, azok rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítőből jönne elő, de nem. A kölkökhöz oda lehetett menni, méretes pofont adni nekik, amit az apjuk elfelejtett, de értelme ennek nem lett volna semmi sem.

Tavaly a koszos melegítős fiatalasszonyok – akik kivirulva hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla eszébe jutott, hogy milyen tehetetlenül nézte akkor ezt az egészet, amikor rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, elbódítva a traktoros legényeket meg a nyáladzó öregeket, mintha ez lenne a boldogság, meg az élet.

Egy éve mezítláb, alig ruhában tekergőztek a boszorkányok, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így mérte fel Béla a mai napra rendelt cifra hazugságokat, és, hogy ne ordítson fel hangosan, fejest ugrott az időbe, abba a szeletébe, amikor ő volt műanyag dömperes stádiumban, de csak fakerekű járgánnyal, az apja nyakában ücsörgött hülye napszemüvegben, kezében hurkapálcás papírzászló, és imbolyogtak a tömegben, az akkori olajos hajúak különös táblákat cipeltek, mígnem a massza túl nem jutott a kritikus ponton, és tűzhangyaként marcangolta szét a sörös sátrat, ami habos ital ott és akkor tényleg majdnem ingyen volt, de Bélának csak bambi jutott.

Egy lappal később már a saját lábán haladt el a tribün előtt, amelyről felnyírt hajú, kalapos, drótkeretes szemüvegű emberek integettek kínos vigyort küldve az alant haladók felé, és mindkét oldal tudta, hogy ez az egész hazugság, de még nem pattant el a húr, és akkor sem, amikor Béla már nem is vonult, hanem csak kipergett a zöldbe ilyen napokon, és addig ivott, míg el ne veszítette az önkontrollját, és csak este tért magához, amikor már mindennek vége volt.

Ott ült ilyenkor kerti székeken, amelyek föltörték a seggét, és mégis boldog volt, mert az ivás huszárvágásával kiemelte magát az időből, átlapozott egy napon, így menekülve meg a közös hazugság álságos mosolyaitól. S mivelhogy az idő körben forog, mint azt José Arcadio Buendia volt szíves fölfedezni, Béla azon kapta magát, hogy ugyanaz van, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy a mai kalaposok nem hagyják magára, hanem agyának legrejtettebb zugába is befurakszanak, így téve pokollá azt az életet, ami nélkülük is alig elviselhető.

Idáig jutott elmélkedésében Béla, amikor a harang kolompolásába bekavart a két bazi hangszóró a téren, olyan kontrasztot mutatva, hogy egyből leomlottak a falak, és amikor a disznószarral kevert kölni illatú népek elözönlötték a Szentháromság szobor tövét, és eldurrant az első luftballon, Béla a számítógéphez libegett, nyomkodta, míg föl nem hangzott belőle a mai nap örökzöldje, az énekszó és tánc köszöntse féle elfeledett sláger.

Béla engedelmeskedett a régmúlt idők harsogó gyerekhangjának, ezzel kiemelte magát a valóságból, és motyogva topogott ide-oda, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura viszont azt hitte, hogy stroke-ot kapott, vagy valami gonosz lélek szállta meg, és rárivallt, hogy igyon inkább, de Béla nem törődött vele. Ajkainak mozgása lassan kivehető alakot öltött, és asztráltestként, tejszerűen folyt elő belőle monomániásan ez: soledad. És amikor odakint egy basszustól összedőlt a sátor, a kocsmára ködszerű csönd ereszkedett, a plafonból pedig elkezdtek alázuhogni a sárga pillangók.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!