Százhuszonkilenc nyugdíjas

A Magyar Posta – így húsvéthoz közelítve – közzétette diadalmas jelentését, hogy milyen klafán kézbesítette karácsonykor a nyugdíjasok számára odahányt szavazatszerző Erzsébet-utalványokat Sajóbábonytól Szváziföldig bezárólag. Kiderül a végelszámolásból, hogy uszkve harminchétezer cetli és kísérő hülyelevél nem ért el céljához, az alábbi bontásban.

Mintegy hat és fél ezren már csak a nagy égi óceánon vehették volna át miniszterelnök úr személyes ajándékát, harmincegy ezret pedig sehol nem leltek, pedig keresték őket mindenütt. De nem néztek be a hidak alá, az erdők mélyire vagy a patakok partjára, sem az aluljárók mocskába, ahol pedig sok esetben sikeres lehetett volna a művelet, ha jól odafigyelnek.

És az összegzés végén van itt nekünk egy különös tétel, igaz apró, mégis jelentőséggel teljes maroknyi csoport, ellenálló vagy partizán, akik így szerepelnek a kimutatásban: „átvételt megtagadta”. Ők százhuszonkilencen vannak, élnek, és állanak ellen a gonosznak kies hazánkban, aki karakánokat jó volna személyesen ismerhetni, és tanulni tőlük vitézséget és formát az ellenzéki padsorokban pöffeszkedő jóllakott képviselő elvtársaknak is, bizottsági tagságuk közepette pláne.

Viszont erre mód, ugye, nincsen. Mégis kíváncsi volna az ember a metódusra, miként zajlik az ilyen forradalom. Ha mondjuk, jóban van a postásával a szépkorú delikvens, akkor azt mondja a zöld ruhás embernek: „Na, ne szórakozzon velem Józsi, én ezt a szart át nem veszem.” Ha hevesebb a vérmérséklete neki, akkor netán: „Vigye a francba, vagy dugja föl magának esetleg a Viktornak!” – Pedig a kézbesítő bácsi/néni egészen bűntelen ebben a galád ügyben.

Mindez már soha ki nem derül. Netán, ha panelproli-nyugger a polgártárs, akkor kiírja a postaládájára, hogy: ”Reklámanyagot, Erzsébet-utalványt nem kérünk.” Megfoghatatlan dolgok ezek, a kavargó élet örökös, nagy rejtélyei, de vizsgálhatjuk ezt az egész földalatti mozgalmat egészen más aspektusból is, lélektanilag vagy a szociológia fenséges szemszögéből.

Hogy az utálatnak vagy gyűlöletnek – ez filozófiai döntés kérdése – milyen mélysége szükséges ahhoz, hogy a homo sapiens pénzt utasítson vissza, hiszen alapvető – szinte genetikai – ösztönöktől vezérelve az ember még a földön lelt kósza százast is kitörő örömmel veszi birtokba, ugye. Természete ez már a magyar embernek, hogy átcsapjunk klasszikusba.

Továbbá, hogy mely rétegekből keltek ki az ellenállók, az se mindegy. Olyanok é, akik teli hassal és eltelve heverésznek naphosszat jódógukban, netán csillogó szemű elszántak, akik összehívják a családi tanácsot, és fölteszik a kérdést életük párjának: „Inkább éhen döglünk, aptya?”, és a válasz erre: „Inkább, mamus.”

Soha nem tudjuk meg. Végkövetkeztetésül mondhatnók azt egy másik óriással, hogy Hunniában valami készül? Aligha. Viszont ilyeneket olvasgatva az ember lelkét elönti valami kósza, ismeretlen melegség.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!