A Magyar Posta – így húsvéthoz közelítve – közzétette diadalmas jelentését, hogy milyen klafán kézbesítette karácsonykor a nyugdíjasok számára odahányt szavazatszerző Erzsébet-utalványokat Sajóbábonytól Szváziföldig bezárólag. Kiderül a végelszámolásból, hogy uszkve harminchétezer cetli és kísérő hülyelevél nem ért el céljához, az alábbi bontásban.
Mintegy hat és fél ezren már csak a nagy égi óceánon vehették volna át miniszterelnök úr személyes ajándékát, harmincegy ezret pedig sehol nem leltek, pedig keresték őket mindenütt. De nem néztek be a hidak alá, az erdők mélyire vagy a patakok partjára, sem az aluljárók mocskába, ahol pedig sok esetben sikeres lehetett volna a művelet, ha jól odafigyelnek.
És az összegzés végén van itt nekünk egy különös tétel, igaz apró, mégis jelentőséggel teljes maroknyi csoport, ellenálló vagy partizán, akik így szerepelnek a kimutatásban: „átvételt megtagadta”. Ők százhuszonkilencen vannak, élnek, és állanak ellen a gonosznak kies hazánkban, aki karakánokat jó volna személyesen ismerhetni, és tanulni tőlük vitézséget és formát az ellenzéki padsorokban pöffeszkedő jóllakott képviselő elvtársaknak is, bizottsági tagságuk közepette pláne.
Viszont erre mód, ugye, nincsen. Mégis kíváncsi volna az ember a metódusra, miként zajlik az ilyen forradalom. Ha mondjuk, jóban van a postásával a szépkorú delikvens, akkor azt mondja a zöld ruhás embernek: „Na, ne szórakozzon velem Józsi, én ezt a szart át nem veszem.” Ha hevesebb a vérmérséklete neki, akkor netán: „Vigye a francba, vagy dugja föl magának esetleg a Viktornak!” – Pedig a kézbesítő bácsi/néni egészen bűntelen ebben a galád ügyben.
Mindez már soha ki nem derül. Netán, ha panelproli-nyugger a polgártárs, akkor kiírja a postaládájára, hogy: ”Reklámanyagot, Erzsébet-utalványt nem kérünk.” Megfoghatatlan dolgok ezek, a kavargó élet örökös, nagy rejtélyei, de vizsgálhatjuk ezt az egész földalatti mozgalmat egészen más aspektusból is, lélektanilag vagy a szociológia fenséges szemszögéből.
Hogy az utálatnak vagy gyűlöletnek – ez filozófiai döntés kérdése – milyen mélysége szükséges ahhoz, hogy a homo sapiens pénzt utasítson vissza, hiszen alapvető – szinte genetikai – ösztönöktől vezérelve az ember még a földön lelt kósza százast is kitörő örömmel veszi birtokba, ugye. Természete ez már a magyar embernek, hogy átcsapjunk klasszikusba.
Továbbá, hogy mely rétegekből keltek ki az ellenállók, az se mindegy. Olyanok é, akik teli hassal és eltelve heverésznek naphosszat jódógukban, netán csillogó szemű elszántak, akik összehívják a családi tanácsot, és fölteszik a kérdést életük párjának: „Inkább éhen döglünk, aptya?”, és a válasz erre: „Inkább, mamus.”
Soha nem tudjuk meg. Végkövetkeztetésül mondhatnók azt egy másik óriással, hogy Hunniában valami készül? Aligha. Viszont ilyeneket olvasgatva az ember lelkét elönti valami kósza, ismeretlen melegség.
Vélemény, hozzászólás?