Egészen elképesztő, amit kormányzás néven művelnek – illetve nem – manapság minálunk, ami helyet egyelőre még Magyarországnak hívnak. Újólag bebizonyosodott, hogy az ember – mint különös organizmus – ebbéli minőségében csupán választások idején számít és érvényes, amikor a lelkét óhajtják megszerezni ilyen habonyok, minden más esetben darabra megy. Mint előkelőbb turkálókban a gatyák.
Most is van nekik hárommillió akármennyi szavazatuk, amire verhetik a nyálukat, meg a fölös példányok. Hosszú idő után azonban most mégsem erről fakadok dalra. Közkeletű – és ezt érezzük is a bőrünkön -, hogy ez a garnitúra senkit sem hagy az út szélén, és ezt számos alkalommal be is bizonyították. Így lesz ez a közszolgákkal, akiket százezres nagyságrendben óhajtanak utcára hajítani a közeljövőben.
Emiatt azonban egyiküknek sem kell a kardjába dőlnie, mert mint azt Csepreghy Nándor államtitkár bácsitól megtudhattuk, találnak nekik helyet a versenyszférában. Mert ott momentán hatalmas kereslet mutatkozik az informatikában, a vendéglátásban, a szállodaiparban, az asztalosiparban, meg villanyszerelő is alig van. Csepreghy úr szerint az elbocsátottakat hipp-hopp, átképzik, és újra kerek lesz a világ.
Egészen érdekes képet mutat majd, amikor Irénke – aki harminc éven át volt titkárnő a körmeit reszelgetve – a satupadhoz lép, vagy fúrógépet meg gyalut ragad, és úgy építi tovább a hazát mindnyájunk gyönyörűségére. Ezt az idillt most az abszurditásig fokozhatnám, de erre én nem vetemedek, mert születésemtől fogva jámbor és jóindulatú egyed vagyok, ha ritkán is tapasztalhatni.
Az államtitkár bácsi összevonta szemöldjeit, és igen élénk számolásba fogott. Tologatta a népeket, akárha sakktáblán, osztott, szorzott, összeadott és kivont. Aztán rájött, hogy darabra megvan ez, baj tehát egy szál se, a jelentés, amit majd lead az osztályfőnöknek, stimmelni fog. Mint a közmunkásoknál is, őket is képezték, mint a rosseb, egy idő után meg is tanultak napocskát rajzolni.
Mindez mérhetetlenül szomorú. Azt momentán ne részletezzük, hogy ez a hiány-állapot mennyiben a szárnyaló oktatási rendszer kudarca – mert az -, például villanyszerelőből évente kevesebbet bocsát ki a tanoda, mint amennyire szükség volna. (Megnyugtattak, hogy még nincsen katasztrófa-állapot.) És még sorolhatnánk napestig, elégedjünk meg most a tankötelezettség tizenhat évre csökkentésével, mint kiinduló ponttal.
Másodjára az a rohadt pénz, ami modern korunkban, amióta a cserekereskedelem kihalt, mégis csak-csak szükséges zsömlére meg parizerre. Tegnap láttam egy hirdetést – mivelhogy itt a bűnös nyugat mellett lakok -, hogy Osztrákiába keresnek a határ közelébe jódógos, jómunkásembert valami dobozokat vagy hordókat slagozni havi ezerkilencszáz ajróért. Hát ki a rosseb akarna villanyt szerelni ezeknek?
Mindezek a rendszerszintű gondok, illetve azoknak egy szűk, ámde nagyon lényeges metszete inkább, és még csak most sem erről akarok irkálni. Hanem, hogy minek vagyunk tekintve – így germánosan, ha már Ausztria – mi, magyar, keményen dolgozó kisemberek a kormányunk által. Még egyszer elmondom, bálában vásárolt gatyának csupán, díszletnek a hatalmukhoz. Ezen kívül le sem vagyunk szarva, tisztesség ne essék szólván.
Érdekelt valakit is közülük a véleményünk, amikor szétkúrták az oktatást? A nemzeti dohányboltoknál, a nemzeti vasárnapi zárva tartásnál, a nyugdíjalapok nemzeti einstandolásánál, a nyugdíjak nulla egészes gyarapításánál – nemzeti -, a nemzeti Paks2-nél, meg most a nemzeti olimpiánál, és hadd ne soroljam tovább mind a végtelenségig, volna muníció. A baj ilyesféle: szavazz, egyébként meg kussolj, ez az álláspont. Munkadarab vagy, azt teszünk veled, amit csak akarunk. Ez van, és tudják, mi a rohadt érdekes? A népszerűségük most van a plafonon, amikor a rohadás már kívülről is mutatkozik. Dögöljek meg, ha értem.
Vélemény, hozzászólás?