Darab-darab, avagy Irénkéből Dzsepettó

Egészen elképesztő, amit kormányzás néven művelnek – illetve nem – manapság minálunk, ami helyet egyelőre még Magyarországnak hívnak. Újólag bebizonyosodott, hogy az ember – mint különös organizmus – ebbéli minőségében csupán választások idején számít és érvényes, amikor a lelkét óhajtják megszerezni ilyen habonyok, minden más esetben darabra megy. Mint előkelőbb turkálókban a gatyák.

Most is van nekik hárommillió akármennyi szavazatuk, amire verhetik a nyálukat, meg a fölös példányok. Hosszú idő után azonban most mégsem erről fakadok dalra. Közkeletű – és ezt érezzük is a bőrünkön -, hogy ez a garnitúra senkit sem hagy az út szélén, és ezt számos alkalommal be is bizonyították. Így lesz ez a közszolgákkal, akiket százezres nagyságrendben óhajtanak utcára hajítani a közeljövőben.

pinokkioEmiatt azonban egyiküknek sem kell a kardjába dőlnie, mert mint azt Csepreghy Nándor államtitkár bácsitól megtudhattuk, találnak nekik helyet a versenyszférában. Mert ott momentán hatalmas kereslet mutatkozik az informatikában, a vendéglátásban, a szállodaiparban, az asztalosiparban, meg villanyszerelő is alig van. Csepreghy úr szerint az elbocsátottakat hipp-hopp, átképzik, és újra kerek lesz a világ.

Egészen érdekes képet mutat majd, amikor Irénke – aki harminc éven át volt titkárnő a körmeit reszelgetve – a satupadhoz lép, vagy fúrógépet meg gyalut ragad, és úgy építi tovább a hazát mindnyájunk gyönyörűségére. Ezt az idillt most az abszurditásig fokozhatnám, de erre én nem vetemedek, mert születésemtől fogva jámbor és jóindulatú egyed vagyok, ha ritkán is tapasztalhatni.

Az államtitkár bácsi összevonta szemöldjeit, és igen élénk számolásba fogott. Tologatta a népeket, akárha sakktáblán, osztott, szorzott, összeadott és kivont. Aztán rájött, hogy darabra megvan ez, baj tehát egy szál se, a jelentés, amit majd lead az osztályfőnöknek, stimmelni fog. Mint a közmunkásoknál is, őket is képezték, mint a rosseb, egy idő után meg is tanultak napocskát rajzolni.

Mindez mérhetetlenül szomorú. Azt momentán ne részletezzük, hogy ez a hiány-állapot mennyiben a szárnyaló oktatási rendszer kudarca – mert az -, például villanyszerelőből évente kevesebbet bocsát ki a tanoda, mint amennyire szükség volna. (Megnyugtattak, hogy még nincsen katasztrófa-állapot.) És még sorolhatnánk napestig, elégedjünk meg most a tankötelezettség tizenhat évre csökkentésével, mint kiinduló ponttal.

piniMásodjára az a rohadt pénz, ami modern korunkban, amióta a cserekereskedelem kihalt, mégis csak-csak szükséges zsömlére meg parizerre. Tegnap láttam egy hirdetést – mivelhogy itt a bűnös nyugat mellett lakok -, hogy Osztrákiába keresnek a határ közelébe jódógos, jómunkásembert valami dobozokat vagy hordókat slagozni havi ezerkilencszáz ajróért. Hát ki a rosseb akarna villanyt szerelni ezeknek?

Mindezek a rendszerszintű gondok, illetve azoknak egy szűk, ámde nagyon lényeges metszete inkább, és még csak most sem erről akarok irkálni. Hanem, hogy minek vagyunk tekintve – így germánosan, ha már Ausztria – mi, magyar, keményen dolgozó kisemberek a kormányunk által. Még egyszer elmondom, bálában vásárolt gatyának csupán, díszletnek a hatalmukhoz. Ezen kívül le sem vagyunk szarva, tisztesség ne essék szólván.

Érdekelt valakit is közülük a véleményünk, amikor szétkúrták az oktatást? A nemzeti dohányboltoknál, a nemzeti vasárnapi zárva tartásnál, a nyugdíjalapok nemzeti einstandolásánál, a nyugdíjak nulla egészes gyarapításánál – nemzeti -, a nemzeti Paks2-nél, meg most a nemzeti olimpiánál, és hadd ne soroljam tovább mind a végtelenségig, volna muníció. A baj ilyesféle: szavazz, egyébként meg kussolj, ez az álláspont. Munkadarab vagy, azt teszünk veled, amit csak akarunk. Ez van, és tudják, mi a rohadt érdekes? A népszerűségük most van a plafonon, amikor a rohadás már kívülről is mutatkozik. Dögöljek meg, ha értem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum