A magyar bárány az olyan Szilágyi Örzsébet óta, hogy levél nélkül egy tapodtat se, természete ez már neki. Van ilyen, ez a sors, ennek a rendelésnek hajtja alá magát rendre a CÖF, meg mindenféle idióták arról a vidékről.
Most is született egy remekmű, amelyet elfogtunk, beszámolunk róla, a textusát vizsgáljuk, viszont teljes terjedelmétől eltekintenénk. A kivonatos formátum is bizonyságot ad arról az emelkedettségről, amellyel reklámozzuk magunkat szerte a kerek világon.
Van úgy az ember, hogy ki köll nyilatkoztatnia a bögyét. Ókor-ókor – mint az mézgáék óta közkeletű minálunk – egészen váratlan dolgok kerülnek elő a ládafiából. Majdnem pántlikás falvédő szöveg válik belőlük a sparhelt fölött, aztán ehelyett elszaladunk a postára, és elküldjük a nagykövet asszonynak, aki esetünkben Colleen Bell, a sátán fattya.
Vizsgáljuk, nézegessük, nyomigáljuk ezt a szöveget a mi épülésünkre, trallalla és sic!
„Tisztelt Coleen Bell Nagykövet asszony!
…Felső Bernadett vagyok, egyszerű Magyar állampolgár, aki most Önhöz fordul. Megrökönyödve és felháborodva állok ahhoz a nyilatkozatához, amit a Covinus egyetemen előadott…Bizonyára, ha már nálunk nagykövet, biztosan ismeri a történelmünket részletesen, mivel ez a minimum, amit meglehet követelni egy nagykövettől. Akkor azt is tudja, hogy amikor a Kárpát-medencében már a kultúra virágzott az önök országát még fel sem fedezték és a bennszülöttek ágyékkötőben tengették napjaikat…Majd, ha Ön vezetett egy országot és azt felvirágoztatta, akkor szívesen vesszük mi, a Magyar nép, a tanácsait. Addig tisztelettel kérjük Önt, hogy szorítkozzon a munkájában foglaltakra. Amennyiben a munkaköri kötelessége és az Államok érdeke az, hogy befeketítse Magyarországot és annak vezetőjét, úgy sok kérdés vetődik fel az irányba, hogy milyen szándéka van velünk az önök elnökének…”
Megreggelizik bennünket, ehhöz kétség nem fér, viszont eszembe juttatja slapaj korom mentorát, aki a butaság bátorságáról értekezett rendre, amely cizellált utalást ma kezdem megérteni igazán, amikor a nép egyszerű gyermeke aggódik nemzete sorsáért, pennát ragad, és igyekszik belefolyni a világ alakításába.
Nem tehet róla, a félisten, akin csüng a szíve, erre nevelte. Tőle tanulta a levelezés minden csínját meg bínját is, olyan világa van neki – és számos sorsosának -, hogy megírjuk azt a papírt, és minden görbe egyenes lesz, holott ez nem ilyen egyértelmű. Bell asszony nem egy gravitáció, akinek változtathatatlan kényszereknek muszáj engedelmeskednie.
Ő saját, öntörvényű entitás, ebből fakadóan a pályája kiszámíthatatlan, még Szijjártó ember taraját is megcibálhatja. Minden előfordulhat. Ámde Felső Bernadett sem valami csillagközi por csupán, aki cél és érdek nélkül lebeg a jeges űrben.
Most kezd épp csomósodni, tömörülni, még akár csillag is születhet belőle, viszont itt ez mégsem egy tehetségkutató Tillával, hanem a nagybötűs élet, ezért forduljunk klasszikusokhoz, hogy meglássuk, mivel is állunk szemben.
A degenerált Franz Kafka még 1904-ben írt egy levelet a haverjához, Max Brodhoz, amelyben igen plasztikusan ábrázolja a Felső Bernadettek világát. Ilyen egyszerűen:
„Ahogy egy másik délután, rövid álomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig érezhettem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyről kérdezte: Maga mit csinál ott? És egy nő azt felelte a kertből: Ozsonnázom a zöldben. Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet.”
Így megy ez, viszont kiegészíteném egy magából kikelt kommentelő kolléga igen érzékletes szövegével az ilyen organizmusokról, még 2014-ből. Örökre elraktároztam, mert egy jól sikerült hexameter erejével taglózott le akkor is. Lássuk:
„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejükben lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képesek értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet velük. Számomra felfoghatatlan, hogy az ilyen alakok még nem estek le korábban egy hídról, szomjasan nem ittak Domestost, nem vitte el őket a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájukkal, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérték a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön?”
Mitagadás, karcos meglátás, de van benne rendszer. S hogy igazoljam, nem kell feltétlenül degeneráltnak lenni ezen a világon, hiába is szorgalmazza annyira minden fideszharcos, segítségül hívom országos cimborámat, Kierkegaardot, aki okosabban meséli el nekünk ugyanazt, amit én monomániásan mondok már az idők kezdete óta, és az ez:
„Az én vagy-vagy-om nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.”
Mindez csupán útmutató a zöldbéli ozsonnához, mindenféle levelekhez, meg úgy egyáltalán. És most kezdjük el figyelni, mi a rosseb jön ki ebből az egészből.
Vélemény, hozzászólás?