Március tizenötödike sok mindenre jó. Valaha, amikor még a régi vágású kommunisták – nem ezek a guccisok – éreztek elhivatottságot arra, hogy előírják, mit gondolhatnak az alattvalók a körülöttük zúgó életről, itt, minálunk a vasszögekkel védett királylányban, amely már rég nem volt sem Colonia Claudia Savaria, Steinamanger meg pláne nem, csak egy koszlott fészek az egyenszürke kádárblokkban, fakabátok óvták az Uljanov szobrot a lánglelkűről nevesített téren. Ez a speciális párosítás már önmagában is meglehetős ellentmondásoktól terhelt állapot volt, az őrző-védő szolgálat meg különösen az.
Létezett a múlt ködében egy kazánház az SZTK alatt, onnan melegítettük a békeharcban megfáradt embereket. Évente kétszer húzódtak oda le, az olajszagú bunkerbe azok a rendőrök, akiket rossz sorsuk arra kényszerített, hogy vigyázzák a Lenin szobrot, nehogy kiessen bronz kezéből a bronz sapkája neki. Október huszonharmadikán és március tizenötödikén.
Ezeken a napokon, és főleg éjszaka mindig számíthattunk Gyulával, a fűtőnkkel néhány velős sakkpartira. A rendőrök magas ívből tettek a galambszaros szoborra, az őrzési hadműveletet a kazánház langymelegéből irányították. Sakk-matt, adták be a végső döfést – ezek a komcsi szürkeruhások rohadt jól tologatták a bábukat -, majd beleszóltak a tókimókiba: – Jelentem, nincs különösebb esemény a téren. – hosszú recsegés – Még egy partit? Hát persze.
Így ment ez akkoriban a forradalmi napokon, máma azonban már teljesen más szelek lengedeznek pipacsvirágos honunkban. Mostan – hacsak nem borít el bennünket újólag Holle-anyó, mint két éve – nemzeti összetartozni fogunk kezünkben hurkapálcás kis lobogókat szorongatva. Hende cége, a HM megirigyelte a nem is oly rég méltán nagy sikert aratott barackfás alakulatot, amely olvasatában a talpaink egymáshoz értek, és közös szavalásra híja a nemzetet magát, mindenütt szerte a honban.
Gripenek nem húzhatnak a gyapjas égen el minden falusi budi fölött, helyette lelte az összetartozás másfajta élményét a népművelésbe belekábult minisztérium. Lánglelkű felhívásukban azt fogalmazták meg, hogy böjtmás avagy kikelet hava idusán pontban délután háromkor minden olyan közterületen, amely a keresztségben a Március 15., Petőfi Sanya oder Kossuth Lali nevet nyerte el, zengjen fel győzedelmesen a Nemzeti dal lehetőleg minél több torokból.
Ezt egyébként tényleg komolyan gondolják, sőt, arra is ügyelnek, hogy az alzheimeres népek is tudjanak tutulni. Fölteszem, a Fradi-mogul listáiból kihüvelyezik, hány olyan hülye van még, aki erre ugrik, nekik kinyomtatják a szöveget. Mindez meglehetős komoly logisztikát feltételez, de abból van nekünk dögivel. Spontánul lengyel bratankik is meg szoktak jelenni nemzetmentő vonulásokon, bár ettől mostanság nem kell tartani igazán.
Itten Szombathelyen abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy van nekünk terünk is meg utcánk is mind a három magyar alakról elnevezve, úgyhogy még maga Fletó sem tudja a maga ördögi módján megakadályozni, hogy városunkban egyszerre három helyen zengjen az összetartozás nemes himnusza, de szép is lesz ez. Ellenben másutt, ahol szintén épp erre az időre szerveztek orbánűző összejöveteleket, adódhatnak érdekes dolgok.
A placc egyik végiben ez szól majd: talpra magyar! A másikból: orbántakaroggy! És így tovább a végtelenségig, cifrázva a csűrdöngölőt, míg el nem fehérül a száj is. Szép lesz ez, nagyon. Meg még az is, hogy a honvédő tárca arra is ügyel: készüljenek felvételek az emlékkönyvek számára, megőrizve az utókornak tavaszi széltől kipirult arcú ifjainkat és véneinket. Illetve és hacsaknem mindez csak arra jó, hogy képi lenyomata is legyen, mely manusok tartoztak össze a vészterhes, Veszprém utáni időkben. Mindezt csak nézi a szoborparkból Iljics Uljanov, és bronz ajkai széles mosolyra húzódnak.
Vélemény, hozzászólás?