Mesebeli alakunk, nevezzük őt OV-nak, hallgatta a tenger mormolását, meg a futó szél zúgását is persze, és maga sem tudta, hogyan keveredhetett ide. Álomszerű volt az egész, delires hajnalok folyománya, amikor is rémlett neki, hogy végtelen hosszúságú utat tett meg, mielőtt Moszkvában felszállt volna egy vonatra, amely az ígéretek szerint valami dácsába ment volna vele a Gorki 9-be erőművet találni. De csak feleútnál derült ki, hogy azt a szú zabálja, meg különben is, ez a vonat Petuskiba halad, és addig meg sem áll. Másodosztályon utazott, annak idején ez bevált egy svájci kirándulás alkalmával. Ebben a végtelen országban azonban, ahol ez az elővárosi járat még feleúton sem járt, de már két órája zötykölődött, mindez nem tűnt igazán jó ötletnek. Nem, ez nem a csúti kisvasút, gondolta, és mélyen igaza volt.
Egészen elképesztő népek vették körül, és nem volt ott az Árpi sem, hogy tanácsot adjon, a biztonság kedvéért azonban gyorsan kezet csókolt egy fogatlan anyónak. Ettől felrémlett neki az az idő, amikor az ő ujjait nyálazta össze nagy rajongásában egy hasonszőrű magyar asszony, de mindez valami végtelen messzeségből derengett csupán. Majdnem elpityeredett, és a gyógyszerét kereste, amit ilyen esetekre írt föl neki egy tudós ember das grüne herz Österreich fővárosában, de rá kellett jönnie, hogy az bizony elgurult. Mégsem bánta igazán, egy szakadt alak szotyit köpdösött mellette, ettől azt hitte, hogy fedett sportlétesítményben van, sőt demizson is volt nála, abból vedelte a vodkát. Kezdte egészen otthon érezni magát, arról ábrándozott, milyen jó lenne elmesélni ennek a bátyuskának a kolbásztöltés örömeit, de nem beszélte a nyelvet.
Ezerszer megátkozta az időt, amikor ifjúi bohóságában hazazavarta ezt a jóravaló népet valami gyűlésen, és bánta keményen azt is, hogy Oxfordba utazott az aljas áruló Soros pénzén valami liberalizmust tanulmányozni. Most, hogy ötven is elmúlt, kiderült, hogy átverés ez az egész, és sokkal hasznosabb lett volna kelet felé pislogni csipáival, tárt karokkal várta volna őt az Unyiverszityét Imenyi Lomonoszova, Pozsgai még ösztöndíjat is tudott volna szerezni koszttal kvártéllyal együtt. De ezt már elbaltázta, eljátszotta úgymond a jogait, mint a szerencsétlen Estragon, ezért a jelenbe igyekezett belefeledkezni, és mi tagadás, volt is mibe. A demizsonos alak már az ülésen állt, daragije druzja, ordítozta, és OV kezébe nyomta a flaskát, aki hosszan ivott. Megrázkódott, otthon nem ehhez volt szokva, a házi kisüstire esküdött, amit népe a sparhelten gányolt neki köszönhetően rézcsöves fazokakban, és amit ő a saját lábon álló vejével szokott hörbölni. Szinte azonnal elveszítette az önkontrollját.
– Vikiii! Ordított felé sietve egy manus, mert magyarok mindenhol vannak, megölelte, és hadarni kezdett. – Moszkvából? Magam is. – nem engedte szóhoz jutni – Hányszor bejártam már Moszkvát. Keresztül-kasul, tekeregtem benne egyik végétől a másikig, de a Kremlt még egyszer sem láttam. Tegnap – bár egész nap a környéken kószáltam – megint csak nem láttam, pedig nem voltam nagyon részeg. Igaz ugyan, hogy reggel, amint felébredtem, átmentem a Kaljajevszkaja utcába és megittam egy pohár zubrovkát, de csak azért, mert tapasztalatból tudom, hogy ennél jobb reggeli gyógyitalt még nem talált ki az emberiség. Aztán felhajtottam még egy pohárral, de az már nem zubrovka volt, hanem korianderes vodka. Egy ismerősöm azt állítja, hogy a korianderes vodka antihumánus hatású ital, mert miközben erőssé teszi az ember tagjait, elgyengíti a lelkét.
Szédült a szózuhatagtól. A vonat csikorogva fékezett, kintről egy mahorkától érdes, mégis mazsolás üvöltés hallatszott: Petuuuskiii. Lerohant a vonatról, a magyar vele, aki hirtelen átváltozott az ő zselés hajú futsálosává, aki minden keleti titkok nagy tudója volt. – Gyere! – mondta neki, kézen fogta, úgy rángatta, ő meg kábultan botladozott mellette. Fogalma sem volt, mivel utazhatnának tovább, de a tarajos szerzett egy tankot, azzal csikorogtak éktelen hangon. Néha megállították őket. – Kudá? – Tették fel az obligát kérdést, de ez az alak erre is tudta a választ. – Donyeck – felelte mindig, és zavartalanul haladhattak, mígnem fel nem tűnt a felirat: Seremetyevo. Itt ez az álommanó feltuszkolta egy gépre – Neked béreltük – mondta, és útjára bocsátotta. – Ha hazaérsz, ne feledd el elzárni a gázt! – ennyit mondott még, és kámforrá vált, mint Azazello. Elájult, és itt tért magához egy tengerparton, amire a Nap arany betűkkel írta rá: Márvány. Megmosta az arcát, és most már eszébe ötlött, mit keres itt. Az illiberális demokráciát jött tanulmányozni, de csak a tengert kapta. Nem, ez nem Isztambul, ez Rodostó. – Világosodott meg végképp. Ceruzát, papírt vett elő, és levelet írt a nénikéjének. A tenger mormogott és futott a szél.
Vélemény, hozzászólás?